Ákos másnap izgatottan hívta fel ügyvéd barátját:
– Tibikém, össze tudnál állítani nekem egy listát? Az érdekelne, hogy Debrecennek mely pontjain szoktak a hajléktalanok tanyázni ilyenkor. Különös tekintettel az éjszakai órákra. De nagyon sürgős lenne a dolog, még ma szükségem van arra a listára!
Az ügyvéd rosszat sejtett:
– Hajjaj! Úgy látom, igen nagyban képzeled el újabban ezt a Mátyás királyos projektet. Tán csak nem akarsz egy kis szociológiai tanulmány kedvéért elvegyülni a hajléktalanok között? A szakállad megnövesztése is erre volt jó?
– Ezt most ne vicceld el! – fortyant fel Ákos, nem utolsósorban azért, mert a barátja már megint a szakállával ugratta. – A helyzet igenis komoly. Meghallgattam az időjárás–jelentést, kemény fagyok várhatóak éjszaka, úgyhogy ezeknek a szerencsétlen embereknek szükségük lesz pokrócokra. Szerencsére tegnap óta tudom, hogy hol lehet igazán meleg takarókat kapni a karácsonyi vásárban.
Azzal elmesélte az ügyvédnek az előző esti kalandjait, majd hozzátette, hogy szándékában áll nagyobb mennyiségű pokrócot vásárolni, és személyesen szétosztani azon hajléktalanok között, akik még a tél beálltával sem vonulnak be semmiféle közösségi szállásra, hanem a szabad ég alatt töltik az éjszakákat.
Tibor továbbra is rosszat sejtett, ezért először is közölte, hogy szándékában áll a barátjával tartani az estére tervezett misszió keretében. Erre azonban Almási doktor lett az, aki gyanakodni kezdett:
– Aztán miért? – kérdezte bizalmatlanul. – Tán csak nem féltesz, hogy valami bajom eshet?
– Szó sincs róla – szögezte le az ügyvéd. – Tudok egy pár helyet, ahol hajléktalanok szoktak tanyázni. Ne kérdezd, hogy honnan, maradjunk annyiban, hogy az egyik ügyem folyományaként. Viszont ezek nem egyszerűen megközelíthető helyek, még személyesen sem tudnám neked elmagyarázni, nemhogy telefonon vagy írásban. Inkább veled tartok, ha megengeded. Mikorra teszed magadat szabaddá?
– Ez nem olyan egyszerű – vakargatta a fejét Ákos –, mert ugyebár még a pokrócokat is be kell szereznem.
– Javasolhatok valamit? Ne a karácsonyi vásárba menj, mert ott eleve drágább minden, hanem…
– A pénz most nem számít!
– Tudom, de hallgass végig, kérlek. Olyan takarók kellenek, amikből sok befér az autódba. Polár takarókat ajánlok, azok feleannyi helyet foglalnak el, mint a hagyományosak, a hőszigetelő képességük pedig még jobb is. Ráadásul van olyan ismerősöm, aki pont ilyeneket árul. Ma délután elvihetlek a boltjába, ha gondolod.
Doktor Almási megköszönte a tippet, és rá is bólintott a tervre. Így esett, hogy alig pár óra múlva már ott állt egy felüljáró alatt, mégpedig ügyvéd barátja társaságában. A hónuk alatt mindketten összetekert polár takarókkal vonultak fel a területre.
– Igazad volt, ebben a sötétben tényleg nem találtam volna ide egyedül, még tán akkor sem, ha térképet rajzolsz – ismerte el Ákos. – Merre tovább? Mutasd az utat, Tibikém.
Az ügyvéd készséggel eleget tett volna a kérésnek, ekkor azonban szinte filmbeli jelenet vette kezdetét.
Hatalmas fékcsikorgással megállt mellettük egy villogó lámpájú rendőrautó, amelyből két nagydarab rendőr ugrott ki, akik futva siettek hőseink felé. Nem voltak túl barátságosak akkor sem, amikor odaértek hozzájuk. Zseblámpájuk hol a takarókon, hol a két meglepett férfi arcán pásztázott, közben pedig felszólították őket, hogy igazolják magukat.
– Csak nyugalom, uraim – szólalt meg az ügyvéd. – Nem sántikálunk semmi rosszban.
Ákos először úgy gondolta, csatlakozik a barátjához, és ő is bizonygatni fogja, hogy nem rossz szándék vezette őket erre az elhagyatott környékre, de aztán meggondolta magát, és teljesen elmerült az elkeseredett önsajnálatban. Na tessék! Alig pár napja gyakorolja a titokzatos adományozó szerepét, és máris le kell buknia. Ráadásul ilyen nemtelen körülmények között, egy sötét felüljáró alatt.
– Ideadná ön is az igazolványát, uram? – zökkentette ki merengéséből a hivatalos közeg erélyes felszólítása.
Ákos talán túl sokáig kotorászott a zsebében, mindenesetre az egyik rendőr felszólította, hogy ne akadályozza a munkájukat.
– Eszünkben sincs akadályozni a munkájukat – vette át a szót Tibor. – Jómagam ügyvéd vagyok, így pontosan tudom, hogy ez milyen következményekkel járna. De nemcsak erről van szó. A barátommal együtt nemes küldetésben járunk itt, efelől kezeskedem.
– Miféle nemes küldetésben?
Az ügyvéd meglepődött, hogy egyáltalán magyarázatra szorul a nyilvánvaló:
– Takarókat hoztunk ezeknek a hajléktalan embereknek. Igen hidegnek ígérkezik az éjszaka, főleg egy felüljáró alatt.
Az időjárással ellentétben a derék közegek végül megenyhültek, s a végén ők kezdtek magyarázkodásba:
– Ne vegyék zaklatásnak, hogy igazoltattuk magukat, higgyék el, éppen ezeknek a szerencsétlen embereknek a védelmében tettük.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte csodálkozva Ákos.
– Sajnos vannak olyan állampolgárok, akik a hajléktalanokon élik ki a beteges gyűlöletüket. Nem is olyan régen úgy megvert két suhanc egy hajléktalant, hogy kórházba kellett szállítani. Rajta élték ki a dühüket. És pont ezen a helyszínen esett meg a dolog. Azóta fokozottabban figyelünk a környékre.
– Ez megnyugtató – bólintott az ügyvéd. – Mindenesetre mi sem dühösek nem vagyunk, sem pedig a gyűlölet nem jellemez minket, úgyhogy nyugodtan a közelükbe engedhetnek bennünket.
A két rendőr elköszönt tőlük, és visszaültek a járőrkocsiba, de még nem hagyták el a helyszínt. Még akkor is ott figyeltek, amikor hőseink végeztek az adomány átadásával, és immár a saját kocsijuk felé vették az irányt.
– Elképesztő, hogy mik történnek a világban – jegyezte meg szomorúan Ákos. – Hova fajulhat még az emberiség?
– Emlékszem, az én időmben a dühös és kezelhetetlen gyerekeket levitték egy bokszedzésre, ott aztán addig püfölhették a bokszzsákokat, míg el nem szállt a dühük. Ráadásul azt is megtanulhatták, hogy igazi sportember nem fitogtatja az erejét, és csak vele egy súlycsoportban lévőkkel próbálkozik.
A kalandos este lassacskán véget ért, de másnap Tibor újabb hírrel lepte meg Ákost:
– Hallottál már a nagyerdei gyermekotthonról?
– Persze, hogy hallottam.
– No, hát az a jó hírem, hogy most elég nagy bajban vannak…
– Ez neked jó hír? – csodálkozott el Ákos.
– Ne haragudj, rosszul fogalmaztam – szabadkozott Tibor. – Számodra van jó hírem, ugyanis segíthetsz rajtuk. Már elfogyott az ez évi költségvetésük, így nem tudnak karácsonyozni a gyerekekkel. Pedig rengeteg olyan lakója van az otthonnak, akit nem visz haza semmilyen rokona még ilyenkor sem. Az idei karácsonyuk viszont eléggé szerénynek ígérkezik. Nemhogy karácsonyfára vagy ajándékokra nincs pénzük, de még a menü is legfeljebb köménymagos levesből és krumplis tésztából fog állni év végéig.
Ákos több okból is megborzongott. Egyrészt a maga részéről rettentően utálta a köménymagos levest, legfőképpen azért, mert gyerekkora óta nem értette, miért kell abba még kenyérkockákat is dobálni, amitől az állaga egy idő után egészen elviselhetetlen lesz. Másrészt nagyon felháborította, hogy egy gyermekotthonban ilyen sanyarú körülmények között telhet el a szeretet ünnepe. Hát nem verte meg eléggé a sors ezeket a csöppségeket azzal, hogy bentlakásos intézetben kell élniük?
– Nagyon köszönöm az információt, Tibikém – mondta a telefonba. – Ha rajtam múlik, ezeknek a gyerekeknek az idén igen szép ünnepük lesz. Tenni fogok róla, hogy ne csak karácsonyfájuk legyen, hanem ajándékot is kapjon mindegyikük. Arról pedig szó sem lehet, hogy karácsonykor köménymagos leves és krumplistészta legyen a menü. Kapnak majd igazi tyúkhúslevest, töltött káposztát, bejglit és szaloncukrot. Meg tudod adni az intézményvezető telefonszámát?
