Végül is nem hazudott Magdinak, valóban kocogott is egy kicsit, de amikor bekeveredett egy karácsonyi vásár forgatagába, Ákos sétára váltott, és elkezdte az embereket figyelni.
Hamarosan megakadt a tekintete egy asszonyon, aki egy nyűgös kisfiút vezetett kézen fogva. Ákos maga sem tudta, hogy miért, de úgy érezte, hogy a nyomukba kell szegődnie. No persze, nem feltűnően követte őket, de egy belső hang azt súgta neki, hogy tartogathat számára érdekességet ez a délután.
Ákos később elszégyellte magát, amiért a kisfiút nyűgösnek minősítette. Nem nyűgös volt a kis legényke, hanem sokkal inkább szomorú. Az történt ugyanis, hogy bármilyen játékra csodálkozott rá, az édesanyja jószerivel elhúzta őt a kezénél fogva a játékot árusító pavilonok elől. A magyarázat mindig prózai volt:
– Petike, ne nézelődj, mondtam már, hogy nincs pénzünk játékokra. Jó meleg takarót kell vennünk a kis húgodnak – emlékeztette a legénykét az anyukája, és látszott rajta, ő sajnálja a legjobban, hogy ezt kell mondania a kisfiának.
Az asszony aztán újból a vásári kavalkádra emelte a tekintetét, és félhangosan így folytatta:
– Klári nénéd azt mondta, hogy itt keressem a takarósokat a nagy reklámtábla alatt. De hát itt nincsenek. Lehet, hogy valamit félreértettem?
Azzal elindult, persze maga után húzva a kisfiát, aki számára kínzó tortúrává vált ez az egész, hiszen amíg anyuka a takaróárusokat kereste, megszámlálhatatlan játékárus mellett mentek el, szegény Petike pedig vágyakozva legeltette a szemét a bőséges kínálaton. Egy–egy árusnál le is kellett lassítaniuk, szinte meg is álltak, mert a tömeg hömpölygése nem tette lehetővé a továbbhaladást. Ilyenkor a kis legény félszegen megérintett egy–egy tűzoltóautót, vagy társasjátékot.
Súlyosbította a helyzetet, hogy ilyen alkalmakkor persze az árusok is aktivizálták magukat, és megszólították a kisfiút:
– Úgy, szóval az a tűzoltóautó tetszik neked? Nagyon jó választás! Nézz csak ide, mit tud! Ha megtekerem ezt a gombot, akkor fölemelkedik a tűzoltólétra. Ha pedig itt megnyomom, akkor bekapcsol a szirénája, és elkezd villogni az összes lámpája.
Petike megbűvölve bámulta a csudás játékot, egészen addig, míg az anyukája maga után vonszolta a tömegbe.
Ákos hirtelen ötlettől vezérelve odalépett az árushoz:
– Mennyit kóstál ez a tűzoltóautó?
– Tizenötezer forint – jött a válasz.
– Félreértett, bátyám. Nem azt kérdeztem, hogy kettőnek mennyi az ára – vetette oda incselkedve Ákos.
Az árus halványan elmosolyodott. Régóta volt már a szakmában, és szerette, ha valaki tud alkudni. A békebeli időket juttatta eszébe mindez, és kedvtelve csatlakozott a kezdeményezéshez:
– Jaj, ne akarjon már kirabolni, drága uram, hát szinte nekem is ennyibe’ van! Tizennégyezernél alább nem adhatom.
Közben Ákosnak eszébe jutott valami:
– Mondja csak, mi tetszett még annak a kisfiúnak a maga portékái közül? Úgy rémlik, mintha ezt a társasjátékot is megbámulta volna.
– Úgy ám, kedves apuka! – kapott az alkalmon az árus, és jó kereskedő módjára még vagy fél tucat másik játékra is rámutatott.
Ákos is elmosolyodott magában. Egyáltalán nem bánta, hogy a kisfiú apukájának nézték, és jót mulatott azon, hogy az árus a legdrágább holmijait mutogatta, olyanokat, amikre Petikének csak akkor vetülhetett volna a pillantása, ha jó fél méterrel magasabb.
– Rendben, megveszem mindet – jelentette ki Ákos, majd hozzátette: – Remélem, ezek után már nagybani árat csinál nekem, bátyám.
– Biztos vagyok benne, hogy megegyezünk – hunyorgott az árus, miközben fürgén bepakolta a portékákat egy nagy kartondobozba.
Ákos közben igyekezett nem szem elől téveszteni Petikét és az anyukáját, de egy idő után eltűntek a szeme elől a forgatagban. Hősünk nem esett kétségbe, megkérdezte a játékárust, hogy merre van a takarósok pavilonja, aztán fizetett, és felnyalábolta a kartondobozt.
Az útbaigazítás olyan precíz volt, hogy Ákosnak csöppet sem okozott nehézséget megtalálni a kiszemeltjeit. Az anyuka éppen egy közepes méretű gyerekplédre próbált alkudni, nem sok sikerrel.
– Nem tudok engedni, mi fix árakkal dolgozunk – közölte ridegen a nagydarab, szakállas kereskedő.
Az anyuka simogatta még egy darabig a puha plédet, aztán megadóan elengedte, és csalódottan távozott a kisfiúval.
Ákos habozás nélkül odalépett a szakállas fickóhoz, és közölte vele:
– Megveszem ezt a plédet. Sőt adjon egy nagyobbat is ugyanebből a fajtából, ha van.
Az imént még zord árus egyszerre olyan segítőkész lett, hogy szépen behajtogatta a takarókat hősünk kartondobozába, és még a dobozt is leragasztotta, hogy kényelmesebb legyen cipelni.
Ákos gyorsan fizetett, aztán Petikéék után indult.
Egyelőre nem volt ötlete, hogy az átadás aktusát hol és mikor kellene megejtenie, és elfogódottan gondolt arra, hogy mi lesz, ha a titkos pártfogoltjai felszállnak egy buszra, vagy mondjuk autóba ülnek.
Szerencséje volt. Az anyuka és a kisfia gyalogszerrel vágtak át a forgalmas főúton, aztán befordultak az egyik mellékutcába. Ákos hosszan követte őket, és nem értette, miért nem vették igénybe a tömegközlekedést, hiszen tudta, hogy ebbe a városrészbe két buszjárat is közlekedik. Aztán elszoruló szívvel következtette ki, hogy az anyukának nyilván buszjegyre sem volt pénze.
Petikéék nemsokára megérkeztek egy szegényes külsejű kis házhoz, és bementek a kapun. Ákos megszaporázta a lépteit, és csakhamar már a csengő gombját nyomta.
Amikor az anyuka visszajött kaput nyitni, illendően köszönt:
– Jó estét kívánok, meghoztam a csomagot.
– Miféle csomagot? – csodálkozott az asszony.
Dr. Almási elég régóta volt már pszichológus ahhoz, hogy tudja, neki most mielőbb föl kell vennie a flegma és kissé ideges csomagkézbesítő álcáját, nehogy baj legyen.
– Honnan tudhatnám, hogy milyen csomagot? – méltatlankodott. – Nem néztem bele, hogy mi van benne, semmi közöm hozzá.
– Jaj, félre ne értsen, jóember, én nem akarom meggyanúsítani semmivel – mentegetőzött az asszony. – Egyszerűen csak nem értem, hogy miféle csomagról van szó.
– Azt ne velem tessék megbeszélni, énrám csak a kézbesítést bízták. Hát tessék, elhoztam a vásárból.
– Na de hát…
– Jaj, ne tessék már akadékoskodni! Tudja, mennyi cipelni valóm van még ma este? A maga kisfia Petike, nem?
– De igen, viszont…
– Akkor vegye már át, legyen olyan kedves, hadd menjek a dolgomra. Nyugodjon meg, ki van fizetve még a kézbesítés díja is, borravalót meg amúgy sem fogadhatok el. Aztán, ha valami gondja van, majd tegyen panaszt az árusnál, de az már nem az én ügyem.
Az asszony végre átvette a nagy dobozt, amely csöppet sem volt nehéz, és mielőtt újra megszólalhatott volna, a futár már rég elszelelt.
Tényleg sok munkája lehet – gondolta az asszony, aztán bevitte a házba a dobozt, és kibontotta.
Először hinni sem akart a szemének… A csomag tetején ott volt a gyerekpléd, amit nem is olyan régen a beteg kislányának kinézett, alatta pedig egy másik puha takaró. Na de ami mindezek alatt lapult a dobozban, az már tényleg a csodák világába tartozott. Erről minden bizonnyal Petike is így gondolkodhatott, mert csakhamar boldog gyermeksikoly és örömujjongás verte föl az aprócska ház csöndjét.
A megilletődött édesanya még jó darabig töprengett azon, hogy tulajdonképpen mi is történt ezen a különös estén, és közben a könnyein át nézte boldogan játszó kisfiát.
