Vasárnapi ebédek #573

– Maga egyre jobban tetszik nekem – mondta dr. Almásinak a titokzatos páciens, Tóth Pál, miután lefolytatták sorrendben harmadik konzultációjukat. – No persze, nem az idétlen bajuszára és az egyre nagyobb mértékben elburjánzó szakállára gondolok – pontosított nyomban. – Mi történt magával? Tán csak nem az adóhivatal üldözi, hogy ezen a módon próbálja meg elváltoztatni a külsejét?

Ákos megpróbált közönyös maradni, pedig a kérdés nagyon is az elevenébe hatolt.

– Semmi különös – motyogta az asztali naptárját babrálva. – Tizenhét éves korom óta borotválkozom naponta, most megpróbálok némi szabadságot adni az arcszőrzetemnek.

– Nagyon öregíti ez a fizimiska – szögezte le az inkognitóban lévő nagyvállalkozó.

– Annyi baj legyen – legyintett Ákos. – Már rég megtaláltam életem nagy szerelmét, aki eddig két gyönyörű gyermekkel ajándékozott meg, őszintén megvallva teljesen hidegen hagy, hogy tetszem–e így a nőknek.

Hősünk igyekezett úgy tenni, mintha a küllemében bekövetkezett változásnak semmi jelentősége nem lenne, ám nagyon is a jövőre készült. Pontosan tudta, hogyha jótékonykodásra adja majd a fejét, akkor megengedhetetlen, hogy bárki is felismerje a tévés szereplései kapcsán, amikor olyan akciókra kerül sor, amelyekben személyesen is kénytelen lesz részt venni. Mit kénytelen? Nagyon is várta már azokat az eseményeket, amikor testközelből élheti át, hogy az általa nyújtott segítség jó helyre kerül.

No, ha alig várta, hát ez a pillanat most közelebb került, mint valaha. Tóth Pál felemelte a táskáját, és minden előzetes bejelentés nélkül az íróasztalra borított egy nagy halom pénzköteget.

Ákos felnézett a naptárából, és a száját is eltátotta.

– Remélem, nem kell külön ecsetelnem, hogy ez mit jelent – közölte szenvtelen hangon a nagyvállalkozó. – Az előbb azt mondtam, maga tetszik nekem. Ez azt jelenti, hogy maga az a szerencsés, aki megkezdheti a gyógykezelésemet. A jövő héten a szokott időben jelentkezem. Nagyon ajánlom, hogy senki más ne tartózkodjon a rendelőjében, csak akire számítok, legyen bármilyen szőrös is a megadott időpontban.

Azzal olyan gyorsan eltávozott, hogy Ákosnak a száját összecsukni sem volt ideje.

Hosszú percekig bámulta a pénzhalmot a bajuszos és szakállas Almási doktor. A saját vagyona ugyan jóval meghaladta az asztalán heverő összeget, de hát az mind bankszámlán, részvényekben vagy éppen befektetési alapok értékpapírjaiban hevert. Ekkora kupac bankjegyköteget még soha életében nem látott.

Hirtelen nem is tudta, mit csináljon, de azt biztosan érezte, hogy egyre nagyobb félelem vesz rajta erőt. Te jóságos ég! Mi lenne, ha valaki most véletlenül benyitna a helyiségbe? Elvégre Tóth Pál nyilván nem tudta bekulcsolni maga után.

Felpattant a székéből, és a rendelő bejárati ajtajához szaladt, majd belülről ráfordította a kulcsot. Aztán remegő kézzel bányászta elő a telefonját a belső zsebéből, és felhívta ügyvéd barátját.

– Tibor, neked van széfed, vagy valami ilyesmid? – suttogta bele a telefonba, és megnyugodva vette tudomásul, hogy a barátja kisvártatva közölte vele: ne pánikoljon, hamarosan megérkezik.

Az ügyvéd csakhamar úgy söpörte bele a táskájába a húszezres kötegeket, ahogy egy gyorsbüfé pincérnője takarítja le az asztalról a kenyérmorzsát záróra után. Ákos révedező tekintettel bámulta a jelenetet, és erősen oldalba kellett bökni, hogy megmozduljon.

– Na, gyere már, szőrmók, nincs kedvem egész este a pantomim–előadásodat szemlélni.

Kocsiba ültek, és elindultak az ügyvédi iroda felé, miközben Tibor biztosította hősünket, hogy a létező legjobban őrzött irodaházban van a székhelye, amely az egész Tiszántúlon létezik, és a széfje láttán még a Wertheim cég területi képviselője is elismerően csettintene.

Miután ezt kifejtette, és Ákos éppen kezdett megnyugodni, a kocsijukat leintette egy rendőrjárőr.

– Na, már csak ez hiányzott! – jajdult fel Ákos, de Tibor leintette:

– Most mit izgulsz? Azt hiszed, lopott a kocsim, vagy mitől vagy ennyire berezelve?

– Felhívnám a figyelmedet, hogy elképesztő mennyiségű húszezres bankjegyköteg figyel a táskádban. Ha a rendőr kinyittatja veled, mit fogunk mondani? Egyből odalesz az inkognitóm, holnap talán már a címlapokon fog virítani az egész sztorim!

Az ügyvéd felnevetett:

– Komolyan mondom, neked az agyadra ment valami. Miért nyittatná ki a táskámat? Nem abban hordom az elakadásjelző háromszöget, hanem a csomagtartóban. És nagyon megkérlek, hogy ne vágj ilyen riadt képet, mert ennél gyanúsabban nem is viselkedhetnél. Tiszta szerencse, hogy ezt a dús szőrzetet növesztetted az arcodra, legalább nem annyira feltűnő. Ha a tekinteted eszelős villogtatását is képes leszel mellőzni, akár még az is előfordulhat, hogy baj nélkül megússzuk ezt a kis közjátékot.

Tibor magában nagyon jól szórakozott a barátja viselkedésén. No persze, ő könnyen vehette a dolgot. A kocsija friss műszakival rendelkezett, kifogástalan állapotban volt. Azt is tudta, hogy nem hajtott gyorsan, és hogy nem ivott egy korty alkoholt sem. Akkor pedig mi baj lehetne? Ja, hogy van egy pár milliócska a táskájában? Na és akkor mi van? Ügyvédként ez nem volt annyira szokatlan érzés számára, mint ahogy azt doktor Almási képzelte. És különben sem bűnös úton szerezték azt a pénzt.

Pár perc múlva, amikor továbbhajtottak, Ákosnak láthatóan nagy kő esett le a szívéről.

– Most már egész nyugodtan lélegezhetsz hangosan is – ugratta tovább a barátja –, már magunk mögött hagytuk a derék főtörzsőrmestert.

Ákos csak akkor nyugodott meg végleg, amikor az utolsó húszezres köteg is bekerült Tibor széfjébe, az ügyvéd pedig bezárta a vaskos fémajtót, aztán visszaigazította a festményt a helyére a falon.

Doktor Almási kíváncsian várta a következő hetet, amikor Tóth Pál ismét tiszteletét teszi az irodájában. Ugyan volt néhány tippje arra nézvést, hogy milyen jellegű panasszal áll majd elő titokzatos páciense, de természetesen nem mehetett biztosra, amíg magától a betegtől nem hallja a részleteket.

A nagyvállalkozó szokás szerint ellentmondást nem tűrően kezdte az első konzultációt:

– Valamiféle pánikbetegségem van – jelentette ki, de Ákos nyomban leintette:

– Állapodjunk meg abban, hogy a diagnózist majd én felállítom – mondta a betegéhez hasonló magabiztossággal. – Maga csak mesélje el részletesen, hogy mik a panaszai.

Tóth Pál nagyot sóhajtott, aztán így szólt:

– Márpedig a pánik szót mindenképpen használni fogom, bármennyire is nem tetszik ez önnek, mert ez az a kifejezés, amellyel leginkább le tudom írni, hogy mit érzek, amikor rám tör a roham.

– Rendben – bólintott engedékenyen Ákos. – Talán először is írja le, mi történt a legutóbb, amikor ez a bizonyos roham magára tört.

Tóth Pál, ha lehet, még nagyobbat sóhajtott, mint az előbb. Látszott rajta, hogy a visszaemlékezés is nehezére esik. De aztán belekezdett:

– Astanában tárgyaltunk, egy meglehetősen nagy projekttel kapcsolatban, mégpedig Kazahsztán legnagyobb energetikai cégének vezetőivel. Nem akarom a gazdasági részletekkel untatni, de ha sikerült volna elnyernünk a beszállítói megbízatást, az milliárdos tételt jelentett volna a vállalatomnak, mégpedig havonta! – emelte fel a mutatóujját Tóth Pál.

– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy az üzlet végül nem jött létre – tippelt doktor Almási. – Ön minek tulajdonította a kudarcot?

– Saját magamnak – ismerte be a nagyvállalkozó. – És ehhez nem kell még csak közgazdasági vagy stratégiai elemzőnek sem lenni. A viselkedésem volt az, amin az üzlet megbukott.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Ákos.