Vasárnapi ebédek #565

Ákos meglepve vette tudomásul, hogy Gábor Zsófi nélkül tért vissza az irodába.

– Hát a húgomat hol hagytad? Talán összevesztetek? – kérdezte homlokráncolva.

– Rosszabb – válaszolta Gábor.

– Rosszabb? Te jóságos ég! El sem tudom képzelni, mi lehet annál rosszabb. Tán csak nem pofozott fel? Nem rá vallana.

– Bárcsak felpofozott volna! Még azt is könnyebben viselném, mint a tudatot, hogy most éppen egy cukrászdában ül egy régi osztálytársával.

– Vajon miért van olyan érzésem, hogy ez a régi osztálytárs nem szoknyát viselt, hanem nadrágot?

– Mert egy látnok vagy – sóhajtotta Gábor.

– No de mindez azután történt, hogy megbeszéltétek a közös dolgaitokat? – érdeklődött Ákos.

– Hát, az az igazság, hogy csak félig sikerült elmesélnem Zsófinak, amit akartam – vallotta be Gábor.

– Hogyhogy félig? – értetlenkedett Ákos. – Szépen elosztottad kétfelé a mondanivalódat, mint jó programozó matematikus, és az egyiket az odaútra, a másikat meg a visszaútra tervezted be?

– Igazából elmondtam neki, amit akartam, már odafelé is, csak sajnos a lényeget kihagytam belőle.

– Hát ez varázslatos – csóválta a fejét Ákos, miközben jól látszott rajta, sok mindennek értékeli a fejleményeket, de pont varázslatosnak nem. – Idefigyelj, Gábor! Én úgy ismertelek meg téged, mint akinek a legerősebb oldala a racionális gondolkodás. Leginkább az imponált nekem mindig is, hogy amikor elmesélted egy tervedet, vagy jelentést tettél bármilyen céges ügyről, abban egy névelő nem sok, annyi felesleges szó sem volt. Mindig érthetően, célravezetően, szabatosan fogalmaztál. Akkor magyarázd már el nekem, hogy az írószerboltig, ami csúcsforgalomban legalább negyed órányira van innen, hogyhogy pont a lényeget nem tudtad elmesélni Zsófinak?

Gábor lehajtotta a fejét, aztán csendesen megszólalt:

– Ez a gúnyolódás most nem segít. Neked kéne a legjobban tudnod.

Ákos nagyot fújtatott:

– Igazad van. Ne haragudj. Csak hát, tudod, mindig annyira fel tud idegesíteni, ha azt látom, hogy két értelmes ember, akik egyébként csudás harmóniában tudnák rendezni a közös dolgaikat, valami érthetetlen ok miatt egyszer csak elkezdenek ügyetlenül kommunikálni, és a legegyszerűbb, legegyenesebb megoldások helyett mindenáron valami körmönfont tervet akarnak véghezvinni, mindezt heveny dadogás és nyökögés kíséretében.

Most már Gábor is kellően felidegesítette magát, és a főnökéhez hasonlóan ő is gúnyosan fogalmazott:

– Nem hittem volna, hogy pont egy pszichológusnak kell elmagyaráznom egyszer, mennyire más az, ha az ember a főnökének mesél el valamit, aki férfi, vagy egy lánynak, akibe szerelmes, és meg akarja kérni a kezét.

Ákos végre belátta, hogy ebben a stílusban meddő marad a párbeszéd, ezért aztán gyorsan hangnemet váltott:

– Figyelj, Gábor, hagyjuk a közelmúltat, ami történt, megtörtént. Koncentráljunk most a jövő teendőire.

– Az jó lenne, csak hát fogalmam sincs, hogy…

– Dehogy nincs! Bizonyára van fogalmad róla, hogy mostantól kezdve semmiféle hagyományos leánykéréssel nem érhetsz el semmit. Új szintre emelkedett a kihívás, ennek megfelelően új tervre lesz szükség.

– Hogy érted ezt konkrétan?

– Úgy, hogy mostantól nem gondolkodhatsz vacsorameghívásban és egyéb hagyományos leánykérésben. Valami nagy dobást kell kitalálnod, ami olyan áthatóan romantikus, hogy Zsófinak soha többé ne juthasson eszébe ez a kínos éttermi fiaskó.

Gábor jó darabig feszengve hallgatott, így megint csak Ákos törte meg a csendet:

– Bizonyára nem kell neked elmagyaráznom, mi az a flashmob, azaz magyarul: villámcsődület.

– Persze, hogy nem – nézett fel gyanakodva a fiú.

– Képzeld el a következő helyzetet – folytatta Ákos –, éppen a főtéren sétálsz Zsófival, aztán egyszer csak letérdelsz elé, előveszed a gyűrűt, a körülöttetek lévő emberek pedig, akiket addig mindenki egyszerű járókelőknek gondolt, elkezdik kórusban énekelni, teszem azt, az Örömódát… Na, kapisgálod már?

Gábor kapisgálta. Ezt onnan lehetett a legbiztosabban tudni, hogy az arca fokozatosan felderült, a tekintetébe pedig különös izgalom költözött.

– Van egy csomó barátom, akik egy kórusban énekelnek! – kiáltott fel lelkesen. – Őket biztosan rá tudom venni, hogy segítsenek a lánykérésben! Még ma fel is veszem velük a kapcsolatot! – pattant fel a székéről, s közben azt érezte, ha az imént még némi ellenszenvvel is viseltetett Ákossal szemben a folytonos gúnyolódása miatt, mégiscsak az egyik legzseniálisabb fickó, akit valaha ismert.

Gábor nemsokára fel is hívta barátját, a kórus vezetőjét, és elmesélte neki, miféle romantikus leánykérésen fáradozik éppen. A kórusvezető is fellelkesült az ötleten, így hát hamar egyeztettek egy találkozót másnapra, hogy az akció részleteit megbeszéljék.

Amikor azonban letették a telefont, Gábor lelkesedése hamar szertefoszlott, és helyét az aggodalom vette át.

– Mekkora ökör vagyok – szapulta magát csöndesen –, hát hiába szervezek én meg bármit a főtérre, először azt kellene elérni, hogy Zsófi hajlandó legyen oda eljönni velem kettesben!

Megállapíthatjuk, hogy a fiatalember helyes következtetést vont le, ugyanis tudományos tény, hogy bármely leánykérés sikerét képes megakadályozni az a körülmény, ha az illető hölgy nincs jelen az eseményen.

Márpedig Zsófi semmi jelét nem mutatta, hogy békülni akarna. Az irodában szigorúan csak a munkával kapcsolatos dolgokról beszélgetett Gáborral, minden más témát gondosan elhárított.

A fiú pár nap után nem bírta magában tartani a bánatát, és ezúttal is Ákoshoz fordult segítségért:

– Nem tudnál valamilyen módon hatással lenni a húgodra? – kérdezte szinte esdeklően, de a főnöke arckifejezése hamar lelombozta.

– Úgy látszik, mégsem ismered igazán ezt a leányzót – csóválta a fejét Ákos. – Vagy legalábbis erről az oldaláról még nem. Csak akkor tennék ilyesmit, ha végtelenül ellenszenves lennél nekem, és meg akarnám óvni tőled.

– Hogyhogy? – hüledezett Gábor.

– Tudod, abban a percben szállna el minden esélyed Zsófinál, ha saját magad helyett engem küldenél oda hozzá, hogy közvetítsek kettőtök között.

– Akkor ezt a tervet sürgősen vegyük le a napirendről – rázkódott össze a fiú. – Vedd úgy, hogy nem szóltam egy szót sem.

Aztán dühösen fújtatva fel–alá kezdett járkálni a helyiségben.

– Ez egyszerűen nem lehet igaz – hajtogatta. – Már a kórusvezető barátommal is megbeszéltem mindent, a legapróbb részletekig. Sőt helyszíni szemlét is tartottunk a főtéren. Gondosan megterveztük, hogy kinek hol kell állnia, és mi Zsófival melyik irányból merrefelé haladjunk. Meg még azt is, hogy mi lesz az egyezményes jel, amely után felcsendül az ének. Erre ott tartok, hogy esélyem sincs kicipelni oda Zsófit.

Ákos szomorúan közbeszólt:

– Nem akarom még tovább fájdítani a szívedet, de úgy látom, igazából nem is vagy tudatában, hogy mekkora a baj.

– Hogy érted ezt? – állt meg egy pillanatra Gábor.

– Nézd, az egyáltalán nem elég, ha rá tudod venni a húgomat, hogy egyetlen egy alkalommal menjen ki veled a főtérre sétálni. Azonnal tudná, hogy készülsz valamire. És úgy már nem ugyanolyan lenne az egész akció. Neked újra olyan kapcsolatba kell kerülnöd vele, hogy bármikor – érted? – bármikor sétálgathassatok a város akármelyik pontján. Csakis így lehetsz képes meglepetést okozni neki, márpedig azt gondolom, hogy a tervednek a meglepetés a veleje, anélkül nem is érhetsz el vele igazán nagy hatást.

A fiú összetörten roskadt le egy székre. Mennyire igaza van Ákosnak! Erre nem is gondolt. Márpedig az, hogy újra olyan kapcsolatban legyen Zsófival, mint az elátkozott vacsora előtt, szinte fényévnyi messzeségben lebegő vágyálomnak tűnt jelen pillanatban.

Aztán estefelé támadt egy ötlete Gábornak. Szóval ez a megátalkodott leányzó csakis a munkával kapcsolatos dolgokról hajlandó beszélgetni vele? Na jó, hát legyen! De akkor olyan feladatot fog kapni holnap, hogy esélye sem lesz félreugrani a dolgok elől.

Felpattant az ágyáról, és odaült a számítógépe elé. Furcsa mosoly bujkált a szája sarkában, amikor elkezdte monitorra vetni a szavakat.

Nahát, milyen remekül elrendezte ezt is a Gondviselés! Az ember először azt hiszi, hogy van valami, ami akadályként tornyosul előtte, aztán kiderül, hogy az a valami nem is egy akadály, hanem éppenséggel egy kiváló eszköz, hogy az ember elérhesse a célját.