Zsófi egészen szótlan lett a vacsora végére, és még Gábor is – aki nem volt szakavatott ismerője a testbeszédnek – felfedezte rajta, hogy bántja, sőt feldühítette valami. Próbált óvatosan érdeklődni eme hangulatváltozás okait illetően, de mindannyiszor azt a rövid választ kapta:
– Megfájdult a fejem.
Végül már nem is erőlködött, hogy kitalálja, hová menjenek vacsora után. Amikor beültek a kocsiba, és Zsófi újra megismételte, hogy fáj a feje, és más vágya sincs, mint gyorsan hazajutni, Gábor némileg meg is könnyebbült. Úgysem jutott eszébe semmilyen épkézláb ötlet.
Zsófinak persze egyáltalán nem fájt a feje. Viszont egyvégtében fortyogott magában, még akkor is, miután Gábor hazafuvarozta. Fel–alá járkált a szobájában, és nem bírt megnyugodni. Végül is miféle fiú ez a Gábor? Ennyire félreismerte volna? Elegendő volt egy találkozás a régi barátnőjével, és máris meggondolta magát? No hiszen, szép kis lovag az ilyen!
Gondolataiból halk kopogás zökkentette ki. Az édesanyja dugta be a fejét a szobája ajtaján:
– Kislányom, olyan hangosan csörtetsz fel–alá, hogy nem tudok tőle elaludni. Mi történt, amin ennyire felizgattad magad?
Zsófi erre részletekbe menően elmesélte a vacsora körülményeit, és nem rejtette véka alá, hogy még mindig az események hatása alatt áll. Mondjuk ezzel hiába is próbálkozott volna.
– Tiszta szerencse, hogy nem került elő a gyűrű, mert egész biztosan kikosaraztam volna ezt a himpellért – sziszegte idegesen. – Ha még mindig ennyire érdekli az a régi lány, akkor mégis, mit akart tőlem ma este? Lehetetlen alak. Azt hinné az ember, hogy már benőtt a feje lágya, erre kiderül, hogy még csak egy éretlen kisfiú, aki maga sem tudja, hogy mit akar.
Julika szomorúan hallgatta a kisebbik lányát, majd végül megpróbálkozott valamiféle vigasszal:
– Talán nem ártana őt magát is megkérdezni az esetről. Lehet, hogy olyasmi van a háttérben, amire most nem is gondolsz, és egyedül ő tudja megvilágítani a számodra.
– Jaj, anya, mit kell itt még megvilágítani? Teljesen világos minden. Nem tudott dönteni. Meggondolta magát. Nem bírta elővenni a gyűrűt, és nem bírta rávenni magát, hogy megkérje a kezemet. Már nem is bánom. Rágondolni is rossz, mi lett volna, ha csak sokkal később derül ki, hogy érzelmileg mennyire éretlen ember. Mindenesetre a névnapomat igen emlékezetessé tette. Ez még annál is rosszabb volt, mint amikor elestél a tortámmal az ajtóban, és az egészet szétmázoltad a padlón.
– Az a születésnapodon volt – javította ki az édesanyja. – Névnapra nem szokásunk tortát készíteni az ünnepeltnek. Kérdezd csak meg az ikertestvéredet, elvégre az ő születésnapja is volt aznap.
Mindenesetre jót kacagtak ezen a réges–régi emléken, és úgy tűnt, most már megnyugodott annyira Zsófi, hogy el tudjon végre aludni.
Néhány kilométerrel odébb, egy aprócska legénylakás mélyén Gábor nem volt ilyen szerencsés. Neki nem jutottak eszébe semmiféle mókás emlékek, sem tortával, sem anélkül. Csak ült az ágya szélén, egy nyitott kis dobozkára bámult, amelyben egy gyűrű csillogott, és nagy sóhajok közepette hol Zsófi, hol meg Angéla nevét emlegette. Ő sajnos nem beszélhette meg senkivel a történteket, így hát egyedül kellett napirendre térnie a baljós események fölött.
Nagyon ritkán szokott előfordulni, hogy amikor egy szerelmes férfi magában tépelődik, akkor szenzációsan okos gondolatok bukkannak fel az elméjében. Sajnos Gábor sem volt ez alól kivétel. Egy idő után – maga sem tudta, miért – jó ötletnek tűnt számára, hogy elővegye a telefonját, és felhívja régi barátnőjét, Angélát.
Angéla nagyon meglepődött Gábor telefonhívásán, és ezt nem is rejtette véka alá.
– Nocsak! Hogyhogy eszedbe jutottam? – kérdezte kacéran a fiútól.
– Nem értelek. Alig két órája találkoztunk az étteremben – mutatott rá Gábor.
– Ez igaz, de az elmúlt másfél évben nem ez volt az első találkozásunk, mégsem hívtál fel utána soha.
Gábor tartott tőle, hogy ilyen kezdet után egyre nehezebb lesz feltennie a kérdést, ami miatt voltaképpen felhívta a lányt. Sőt, egy idő után már teljesen értelmetlennek is érezte, és kicsit sem értette, miért tűnt az imént még jó ötletnek kifaggatni Angélát, hogy kívánt–e botrányt csinálni az étteremben. Mit akart ezzel elérni?
Eleve nem biztos, hogy a lány őszintén válaszolt volna. De ha mégis, akkor mit változtatna utólag a történteken, ha megtudja, hogy jó volt az előérzete, és egy szép kis skandalumot úszott meg? Vagy ha megtudja, hogy nyugodtan elővehette volna a gyűrűt, mert Angélának eszébe sem jutott volna megzavarni a leánykérés aktusát?
Habogott még egy sort a telefonban, majd gyorsan elbúcsúzott, és bontotta a vonalat. Aztán ült az ágya szélén maga elé bámulva, és sokkal rosszabbul érezte magát, mint a hívás előtt. Végül megállapította, hogy teljesen elment az esze, és mivel egyéb megfejtés nem merült föl benne, nagy nehezen nyugovóra tért.
Az elkövetkező munkanapok nem hoztak semmi jót. Zsófi igen hűvösen viselkedett vele, csakis a legfontosabb közlendőkre szorítkozott, ezen kívül leginkább a monitorra szegezte a tekintetét, és némán dolgozott egy kisregény tördelésén.
Gábor alig várta, hogy eljöjjön végre a pünkösdi hosszú hétvége, így aztán nyert három nap gondolkodási időt. Ám a helyzet utána sem változott, és ez már Ákosnak is feltűnt. Az egyik délután tehát behívatta Gábort némi magánbeszélgetésre.
– Elárulod nekem egyből, hogy mi ez a síri hangulat köztetek, vagy pedig fussuk le az ilyenkor szokásos köröket? – szegezte neki egyből a kérdést a fiúnak.
– Hogy mi van? – tátogott Gábor.
Ákos felsóhajtott:
– Erről beszéltem… Szóval, értetlenkedsz és tagadsz még egy sort, vagy egyből rátérhetünk az érdemi részre, ahogy két értelmes emberhez illik, és aztán megpróbálunk a megoldásra összpontosítani?
Most Gáboron volt a sóhajtozás sora. Hiába, csak pszichológussal ne elegyedjen beszédbe az ember!
Aztán persze nagyon is beszédbe elegyedett azzal a pszichológussal, aki egyben a főnöke is volt, és töredelmesen bevallott mindent.
– Szerencsétlen helyzet – összegezte végül Ákos –, mégpedig több szempontból is. Gondolom, ebben a hangulatban a munkádra sem tudsz igazán koncentrálni, pedig én már nagyon várom, hogy előrukkolj az elektronikus könyv projekt első eredményeivel.
Gábor szemlesütve hallgatott, mert bizony a főnöke megint rátapintott a lényegre.
– No nem baj – jelentette ki biztatólag Ákos. – Ha az irodában nem álltok szóba egymással, akkor majd teszek róla, hogy másféle helyzetbe kerüljetek.
Azzal behívatta a húgát is, és így szólt hozzá:
– Zsófikám, tudom jól, hogy mindjárt lejár a munkaidőtök, de talán még egy beszerző körút belefér. Pattanjatok be szépen Gábor kocsijába, aztán menjetek el az írószerboltba. Kifogyóban van a fénymásolópapír, de ha már ott vagytok, töltsétek fel szépen a készleteinket tűzőkapocsból, ragasztószalagból meg minden apróságból is, ami az irodánk felszereléséhez tartozik.
Zsófi nem lelkesedett különösebben a feladatért, de amikor Gábor már az első kanyar után belekezdett valamiféle magyarázkodásba, akkor kezdte érdekelni a szituáció, és még valami elégtétel–félét is érzett. Elhatározta, hogy addig fogja izzasztani Gábort, ameddig csak lehetséges.
