Később, amikor visszament az irodába, titokzatosan közölte Hugival:
– Sikerült meggyőznöm a bátyádat.
– Nem csodálkozom rajta – felelte a lány, fel sem pillantva a számítógépe monitora mögül. – Mind a ketten kellően értelmesek vagytok, biztos voltam benne, hogy dűlőre fogtok jutni a tervedet illetően.
– Igen ám, de nemcsak egy terv került szóba, hanem mindjárt kettő is!
– Nocsak! Te aztán igazán kreatív vagy. Menet közben eszedbe jutott egy másik is?
– Nem menet közben jutott eszembe, elég régóta dédelgetem már magamban. Ráadásul veled kapcsolatos.
Hugi most már felemelte a fejét, és csodálkozva pislogott ki a monitor mögül:
– Mitől vagy így kipirulva, Gábor? Tán csak nem ittatok valamit a bátyámmal?
– A legfinomabb bort, amit valaha ízleltem – mosolygott továbbra is titokzatosan a fiú, és tovább folytatta az incselkedést: – Nem is kérdezed meg, mi volna az a másik tervem, ami veled kapcsolatos?
Hugi nagyot sóhajtva fordult vissza a munkájához:
– Sajnos ma még sok a dolgom, újabb feladatokról egyelőre nem szeretnék hallani, mert odalesz minden lelkesedésem.
Gábor egy pillanat alatt lelombozódott. Kissé rosszul esett neki, hogy Zsófi ennyire nem akarta megérteni, mire céloz. De aztán gyorsan megdorgálta magát a kishitűségéért. Hiszen épp most mondta a lány, hogy mennyire fáradt! Ilyen állapotban az ember elméje egyáltalán nincs kihegyezve mindenféle apró utalásokra.
Másnap újra próbálkozott:
– Nem is vagy kíváncsi rá, miről beszélgettem tegnap a bátyáddal? – kérdezte Hugitól.
– De hiszen pontosan tudom – jött a válasz. – Az elektronikus könyvkiadást ecsetelted neki. Gondolom, jó sokáig kellett magyaráznod, a bátyám nem igazán ért az efféle számítástechnikai dolgokhoz.
– Na jó, de már tegnap is említettem, hogy két tervem is szóba került.
– És mi lenne a másik? Talán a hangoskönyv?
Gábornak már majdnem kicsúszott a száján, hogy nem a hangoskönyv, hanem az anyakönyv, de hamar visszanyelte a szavait. Nem szeretett volna ilyen konkrét célzást tenni, hiszen épp az volt a lényeg, hogy kipuhatolhassa, vajon a lány fejében is megfogalmazódtak–e már azok a gondolatok, amik az övében, és mit szólna egy efféle ötlethez. Így hát csak annyit mondott:
– Egy olyan tervről van szó, ami kettőnkkel kapcsolatos.
– Miért, az elektronikus könyvkiadás talán nem kettőnkkel kapcsolatos? Mielőtt megkerested a bátyámat az ötleteddel, nekem mesélted el az egészet. Még azt is megígérted, hogy meg fogsz tanítani, hogyan kell betördelni egy e–könyvet. Pontosan emlékszem, ahogy megnyugtattál, miszerint nem ördöngösség az egész, hamar bele fogok jönni a tördelésbe.
Gábor most már legszívesebben feljajdult volna: „Hát nem veszed észre, hogy jelen pillanatban leginkább a szívemet tördeled össze, te lány?”
– Próbáljunk most egy kissé elvonatkoztatni a könyvek és a tördelés témakörétől – javasolta szelíden.
– El sem tudom képzelni, miféle más terved lehet egy könyvkiadónál, amelynek kapcsán el kell vonatkoztatnunk a könyvektől.
– Pedig valóban nem szerepelnek benne könyvek – bizonygatta Gábor. – Leginkább te meg én szereplünk benne.
– Ajjaj – sóhajtott fel Zsófi. – Már megint az a panasz ránk, hogy túl sokat beszélgetünk munkaidőben? – Aztán felnevetett: – És most mi lesz a büntetésünk? Szétültetnek minket? Az bizony nehéz lesz, tekintettel arra, hogy családias vállalkozásunknak ez az egyetlen, árva kis irodája. Remélem, nem arról van szó, hogy a jó idő beköszöntével valamelyikünknek ki kell vonulnia az udvarra dolgozni.
Gábor legszívesebben tényleg kivonult volna az udvarra, hogy ne láthassa rajta a lány, mennyire felfortyant ilyen fokú értetlenség láttán. Végül azonban nem az udvarra vonult ki, hanem csak a konyhába, hogy főzzön magának egy kávét. Az egyelőre nem volt világos számára, hogy a kávé majd hogyan fogja csillapítani egyelőre igencsak zaklatott szívdobogását, de hát mi mást csinálhatott volna a konyhában? Mégsem állhat be mosogatófiúnak az Almási családnál.
Ez utóbbira már csak azért sem lett volna esélye, mert a konyhában éppen a ház asszonya mosogatott.
– Nahát, Julika néni itt mosogat? – kérdezte esetlen meglepődöttséggel.
– Mi mást tehetnék a konyhában a piszkos edényekkel? – kérdezett vissza nevetve Julika. – Vagy netán arra célzol, hogy mindezt nem a konyhában kellene csinálnom? Elképzelni sem tudom, a háznak mely egyéb helyisége lenne még alkalmas erre a feladatra.
Gábor most már kezdett felfortyanni. Hát miféle nap ez? Tán az van megírva a kalendáriumban, hogy ma az Almási család összes nőtagja vele viccelődjön? Még a végén Dóri is hazajön Székelyföldről, csakis azért, hogy beállhasson a sorba, és vidáman ugrathassa őt.
– Jaj, nem úgy értettem, csak azt hittem, hogy Ákos rendelőjében tetszik lenni – magyarázta sután és kedvetlenül.
– Ma nincs rendelés, szabadnapos vagyok – magyarázta Julika. – Hanem, ahogy elnézlek, neked is szükséged lenne egy szabadnapra. Eléggé megviseltnek tűnsz, Gábor. Mi nyomja a szívedet?
– Hej, ha én azt elmondhatnám! – legyintett a fiú.
Almásiné halványan elmosolyodott. „Nem ismersz te még engem, fiam” – gondolta magában, és valóban, mire lefőtt a kávé, Gábor már a konyhaasztalnál ülve számolt be neki az úgynevezett kettes számú tervről, amely egyáltalán nem kapcsolatos semmiféle könyvekkel, továbbá elmesélte az egész beszélgetést, amely az imént közte és Zsófi között lezajlott, szóról szóra.
– Úgy látom, nem vagy túlzottan jártas a női lélek rejtelmeiben – kacagott fel Julika.
– Most még ki is tetszik nevetni engem? – méltatlankodott Gábor.
– Jaj, dehogyis! Sőt, arra készülök, hogy megvigasztaljalak – bizonygatta Julika.
– Az jó, mert eddig nem sikerült – jegyezte meg a fiú epésen.
– No, figyelj csak ide! Az első jó hírem az, hogy a lányom pontosan tudta, miről beszélsz.
– Tényleg?
– Úgy bizony. Elejétől fogva.
– De hát akkor miért tett úgy, mint aki…?
– Mert ilyenek a nők. Kicsit értetlenkedünk, kicsit kéretjük magunkat, és közben szerfölött élvezzük, hogy a férfinak minden egyes méterért meg kell küzdenie az úton, amely a szívünk elnyeréséhez vezet.
– És nem lehet, hogy ez valamilyen formában kegyetlenség? – méltatlankodott Gábor.
Julika megint csak felkacagott:
– Azért gondolod így, mert annyira rágörcsöltél a témára, hogy képtelen vagy élvezni. Pedig az efféle szerelmes évődésnek minden pillanata, minden mondatváltása egy–egy apró kis boldogságmorzsa.
A fiút most kevéssé voltak képesek elbájolni efféle szóképek. Még mindig eléggé feszült volt, mivel szöget ütött egy gyanú a fejében:
– Nem lehet, hogy csak vigasztalni akar engem Julika néni? Honnan tetszik tudni, hogy mit gondolt Zsófi a beszélgetés közben? Mitől tetszik olyan biztosnak lenni benne?
– Azért vagyok benne biztos, mert Zsófi is nő, meg én is az vagyok. Továbbá a figyelmedbe ajánlom azt a körülményt, hogy ő a lányom, akit én neveltem föl. És ebbéli minőségében nem is az első, hanem a második a sorban.
