Ákos úgy érezte, sokkal kétségbeejtőbb helyzetben van most, mint akkor volt, amikor az édesanyja jó fél órával ezelőtt belekezdett a panaszkodásba. Újra csak sóhajtott egy nagyot, aztán szokatlanul csöndesen így szólt:
– Azt mondod, hogy nagyon is jól ismered őt, anya. Akkor gondolj már bele, hogy mi lenne a következménye annak, ha szembesíteném a valósággal. Szerinted jó vége lenne? Pont erről van szó, hogy apa nem gyengeelméjű. Mennyi idő kellene neki, hogy levezesse a logikai következtetést?
– De hát miről beszélsz, az ég szerelmére?
– Gyakorlatilag percek kérdése lenne, hogy rájöjjön, a könyvkiadónkat egyedül az én sikerkönyveim húzzák, az összes többi kiadványunk pedig felemészti azt a nyereséget. Beleértve az ő regényeit is. A cég működtetését kizárólag az én könyveim kiadása teszi lehetővé. Szerinted mennyire tenne jót az önérzetének, ha erre ráébredne?
Most Julikán volt a sor, hogy összeroskadjon:
– Igazad van, ezt nem szabad megengednünk. Mindennél rosszabb lenne.
Hosszú percekig ültek csöndben, a gondolataikba mélyedve. Aztán Julika törte meg a csendet. Már nemcsak kétségbeesett volt, hanem egyre inkább haragos is:
– Akkor tisztázzuk, hogy jól értem–e: ha a cég nem adná ki a te könyveidet, akkor csődbe menne?
– Perceken belül.
– A te könyveid finanszírozzák az összes többi kiadványt, az alkalmazottak bérét, meg minden egyebet?
– Pontosan így van.
– Tehát lényegében egy rakás pénzt kereshetnél, de ehelyett játszóteret biztosítasz az apádnak, a húgodnak meg az ő udvarlójának?
Ákos érezte, hogy az édesanyja egyre idegesebb, de nem volt mit tenni, őszintén válaszolt:
– Igen.
– No, akkor mondok én neked valamit, nagyfiam. Nagyon fog érdekelni téged. Nem az apád gyengeelméjű ebben a cégben, hanem te magad.
Ákos megpróbálta viccesre venni a figurát:
– Azért van abban valami szórakoztató, amikor egy pszichológus rendelőjében egy laikus mondja meg a pszichológusnak, hogy ki a gyengeelméjű.
Hamar kiderült, hogy Julika csöppet sincs vicces kedvében:
– Szóval ezt még szórakoztatónak is találod? Igen furcsa lett a humorérzéked mostanában. Vajon majd azt is szórakoztatónak fogod találni, ha szépen összeomlik ez a kártyavár, amit felépítettél, és maga alá temet mindannyiunkat?
– Miről beszélsz, anya? Nem tartasz tőle, hogy kissé eltúlzod a dolgot? Vagy inkább nem is kissé… Miféle apokaliptikus látomásaid vannak?
– Gondolkozzál már egy kicsit, drága gyermekem! Amit hosszú évek szorgos munkájával összehoztál, az nem más, mint egy illúzió. És az illúzióknak az a tulajdonsága, hogy egyszer csak szertefoszlanak. Szerinted hogyan fogja megélni a családod ezt? Mit érez majd az apád, ha ráébred, hogy gyakorlatilag te tartod el évek óta? És mit fog szólni az egészhez Magdi, amikor rádöbben, hogy te két kézzel szórod szét a pénzt a családtagjaid között, ahelyett, hogy a közös gyermekeitek jövőjéről gondoskodnál?
Ákos kezdett megijedni az édesanyjától. Ilyennek még soha életében nem látta, soha nem hallotta még így beszélni.
Próbálta megnyugtatni:
– Újra csak azt mondom, jelentősen felfújod a dolgot, anya. Koránt sincs ekkora baj, amekkora meg van, azt szép csöndben meg tudom oldani.
– Nagyon örülnék neki, ha igazad lenne. Csakhogy azt súgja az ösztönöm, hogy nincs. És ezt nemhogy csöndben nem fogod tudni megoldani, de ha majd kipukkan a lufi, az az iszonyatos durranás még sokáig visszhangzani fog mindannyiunk fülében.
– Jaj, ezek a hasonlatok…
– Rettentően meg vagyok döbbenve rajtad, fiam. Azt hittem, egy végtelenül felelősségteljesen gondolkodó ember vagy, és akkor azt kell megtudnom, hogy hosszú évek óta bizarr hazárdjátékot űzöl az egész családdal.
– Örülnék neki, ha végre lehiggadnál, és megpróbálnád más oldalról szemlélni a dolgot. Ez azért is jó lenne, mert akkor talán kikerülnél a saját, hangzatos metaforáid hatása alól – fortyant fel Ákos. – A legalapvetőbb erkölcsi parancsok egyike, hogy az ember segítse a szüleit, testvéreit, ahogy csak tudja. Így hát kicsit sem érzem azt, hogy valami főbenjáró bűnt követtem volna el.
– Nem azzal van a baj, hogy segítesz! Tényleg ennyire nem érted? Az a baj, hogy akiken segítesz, azok nem tudnak róla. Emlékszel még, amikor megvetted azt a fűrészgépet Gergőnek? Na, az egy teljesen tiszta képlet volt. Ő közölte, hogy köszöni a segítségedet, de csakis kölcsön formájában tudja elképzelni. És egyáltalán nem volt ellenére, hogy nem számolsz fel neki kamatot, de ragaszkodott hozzá, hogy állapítsátok meg a törlesztés összegét és pontos határidejét. Szóba került ez azóta köztetek? Nyilván nem, hiszen senkiben nem maradt tüske, senki nem érezte sem megbántva, sem lekötelezve magát. De ez most teljesen más helyzet. Egy egész céget működtetsz csakis azért, hogy az apádban azt az illúziót keltsd, miszerint ő egy roppant sikeres író. És erre épül rá az összes többi illúzió is, például az, amit a húgodnak nyújtasz, és most már az udvarlójának is.
– Eddig is túloztál, anya, de most már úgy érzem, kezdesz igazságtalan lenni.
– Nézz szembe a tényekkel, fiam. Nézz szembe velük, és aztán próbáld eldönteni, hogy igazam van–e, avagy nincs. Például először is tedd fel magadnak a kérdést: Vajon milyen cég lenne a könyvkiadóm, ha kizárólag a saját sikerkönyveimet jelentetné meg? Talán veszteséges lenne? Vagy a nullszaldó körül lavírozna? Esetleg degeszre keresném magam vele? Szükségem lenne rá, hogy munkát adjak az apámnak és a kisebbik húgomnak?
Hosszú idő óta először mély csend ülte meg a helyiséget. Julika szólalt meg hamarabb, s kissé türelmetlenül:
– Nos, sikerült őszintén válaszolnod saját magadnak?
Ákos felállt a székéből. Ez a rendelés alapeseteiben azt jelentette, hogy vége a meghallgatásnak, lejárt az idő. Most azonban az édesanyjának nem akaródzott ezt észrevenni.
– Mennem kell, anya – szólt halkan Ákos. – Legalább a feleségem előtt ne kelljen magyarázkodnom.
Julika, ha kénytelen–kelletlen is, felemelkedett a kényelmes bőrfotelből, aztán körbejártatta a tekintetét a helyiségen:
– Még szerencse, hogy a praxisodat nem ehhez a tökéletesen félreértelmezett ideához igazítottad.
Ákos ezen szavak hatására megtört. Még az utcán is győzködte az édesanyját, hogy próbálja meg kettejük titkaként kezelni az elhangzottakat:
– Nemhogy sorstársak lettünk, anya, de most rajtunk múlik a család boldogsága.
– Inkább cinkosoknak mondanám magunkat – jegyezte meg Julika.
Ákos hirtelen megtorpant. Megvárta, amíg ezt az édesanyja is észreveszi, és visszalép hozzá.
– Nézd, anya, akármilyen gondolatokat is forgatsz most a fejedben, nagyon szépen kérlek, hogy aludj a dologra egy párat. Átbeszélem veled ezt a történetet, ahányszor csak akarod. De ne tegyél semmi olyasmit, amitől később visszafordíthatatlanná válik ez az egész.
– Ezt megígérhetem – felelte Julika, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott.
:O