Három nap múlva Ákos újra meglátogatta a debreceni stúdiót, hogy aláírja az immár végleges szerződését, és meglepve tapasztalta, hogy az egyik asszisztens egy kisebb doboznyi levéllel fogadja.
– Ezek mind nekem érkeztek a műsor után? – csodálkozott Ákos.
– Igazán nem akarom megbántani a doktor urat – szabadkozott az asszisztens –, de ezeknek csak kisebb része szól önnek. A nagyobbik részét egyenesen Margitkának címezték.
– Csakugyan? – hüledezett Ákos. – És milyen ügyben keresik?
– Honnan tudhatnám? – méltatlankodott az asszisztens. – Csak nem gondolja a doktor úr, hogy felbontom mások leveleit?
– Persze, persze – vakargatta a füle tövét Ákos –, ne haragudjon, nem akartam megbántani, csak a szórakozottság mondatta velem. Nagyon meglepett ez a levélmennyiség, minek is tagadnám.
Mint kiderült, a levelek túlnyomó többsége társkereső céllal érkezett Margitkához. Ezt maga a címzett mesélte el később Almási doktornak. A hasonló korú magányos férfiakat annyira megérintette Margitka élettörténete, és annyira megnyerőnek találták a személyiségét, hogy sokan azonnal tollat ragadtak, és bemutatkozó levelet írtak a számára.
Alig pár hét telt csak el, Ákost egyszer csak különös telefonhívás találta meg:
– Doktor úr, én annyira hálás vagyok magának, hogy azt el sem tudom mondani.
– Nocsak, hát mi történt, Margitka? – érdeklődött Ákos.
– De nemcsak magának, hanem a rádiósoknak is. Kérem, tolmácsolja számukra a legőszintébb köszönetemet.
– Készséggel meg fogom tenni a legközelebbi alkalommal, amikor meglátogatom a stúdiót – bizonygatta Ákos –, de árulja már el, hogy mitől került ilyen hangulatba, mert kifúrja az oldalamat a kíváncsiság.
– A levelekről van szó, tudja? Amiket az első adás után hozott el nekem. Emlékszik?
– Hát persze, hogy emlékszem.
– Nagyon sok erőt adott a sok kedves ember támogatása és jókívánsága. Meg is őriztem minden egyes üzenetet, sokszor előveszem mostanában, ha úgy érzem, hogy erőt akar venni rajtam a csüggedés. Borzasztóan jólesik olvasgatni minden egyes levelet. De van ám köztük egy, amelyik kedvesebb az összes többinél is.
– Nocsak. És miért?
– Mert azon egyből érződött, hogy egy nagyon jószívű, rendes, becsületes ember írta. Egy igazán jóravaló férfi. Rögtön válaszoltam is neki. Na persze, a többieknek is válaszoltam, de ennek az egy embernek nem ugyanazt írtam, mint a többieknek.
– Margitka, maga aztán nagyon ért a drámai feszültség fokozásához – szólt nevetve Ákos. – Tudja, egészen kiváló dramaturg lehetett volna magából, ha a filmes szakmában helyezkedik el. Nem érzi, hogy itt, a vonal túlvégén valaki tényleg kezd belebetegedni a kíváncsiságba?
Most már Margitka is felnevetett, és ez feloldotta némileg a feszélyezettségét. Egyre bátrabban és magabiztosabban mesélte, hogy mi minden történt azóta a bizonyos első levélváltás óta:
– Tudja, doktor úr, az én koromban már nem olyan bátran ismerkedik az ember. Nem egykönnyen nyitja meg a lelke kapuit mások előtt. Főleg, ha annyi csalódáson megy keresztül, mint én. De hát ezt nem kell ecsetelnem a doktor úr számára, meséltem róla annak idején eleget. Szóval, elég az hozzá, hogy bizalmatlan voltam egy kicsit. Ugyanakkor izgatott is. Azt éreztem ennek az embernek a soraiból, hogy nagyon is egy cipőben járunk. Elég hosszú levelet írt, mindjárt elsőre, és amikor végigolvastam, az járt a fejemben, hogy majdnem ugyanazok a dolgok történtek meg vele is, mint velem. Tehát ha van valaki, aki át tudja érezni a helyzetemet, az biztosan ő. Ezért is válaszoltam neki azonnal.
– Mi a keresztneve ennek az úrnak? – firtatta Ákos. – Csak azért kérdezem, hogy könnyebb legyen elmesélni, mi történt az első levélváltás után.
– Istvánnak hívják – felelte Margitka. – Hamar megbeszéltünk egy találkozót is. Tudja, doktor úr, szerettem volna mielőbb túlesni ezen. Úgy gondoltam, ha az életben mégsem olyan, mint ahogy a levelei alapján elképzeltem, akkor mihamarabb tisztázni kell a dolgot, hogy az ember ne csalódjon a kelleténél nagyobbat. Nem jó az, ha az ember beleéli magát valamibe, ha felépít egy bizonyos képet magában arról a másik emberről, aztán meg, amikor találkoznak, összeomlik az egész.
– Magam sem tanácsolhattam volna okosabbat – ismerte el Ákos.
– Szerencsére szó sincs semmiféle csalódásról – mesélte tovább Margitka. – A találkozás során is úgy éreztem, hogy István nem az a fajta ember, aki másnak akarja mutatni magát. Nagyon rokonszenves volt.
– Remélem, hogy ez a rokonszenv kölcsönösnek bizonyult – szólt közbe Ákos, és szinte érezni lehetett a telefonban, hogy a vonal túlsó felén Margitka belepirul a válaszba:
– Nagyon bizonygatja, úgyhogy kénytelen vagyok elhinni neki. Szóval, csak azt akartam elmesélni, drága doktor úr, hogy ha minden a terveink szerint alakul, akkor egész más irányt fog venni az életem, és végre nem kell többé egyedül lennem. És ezért mindig is hálás leszek a doktor úrnak meg a rádió egész stábjának.
Ákost remek hangulat kerítette hatalmába ez után a telefonhívás után. Öröme kitartott egészen késő délutánig, akkor ugyanis az édesanyja nyitott be a rendelőjébe.
– Ma én leszek az utolsó páciensed – jelentette be Julika.
– Ez nem vicces, ha esetleg annak szántad – motyogta Ákos, fel sem nézve a jegyzeteiből.
– Sajnos egyáltalán nem viccelek.
Most már nagyon is felkapta a fejét Almási doktor.
– Mi a baj, anya? Tényleg a segítségemre van szükséged?
– Nem velem van a baj, hanem apáddal – közölte Julika, aztán leroskadt a szemközti székbe.
– Valami egészségügyi probléma?
– Nem, inkább lelki. De tartok tőle, ha nem teszünk valamit, idővel az egészsége is kárát fogja látni.
– Ennyi felvezető után igazán kibökhetnéd, miről van szó, mert kezdek nagyon megijedni.
– Nem igazán találja a helyét. Erről van szó.
Ákos némileg megnyugodva dőlt hátra:
– Szóval megint a régi nóta. Majd ha belekezd az új regényébe, nem lesz semmi probléma – mondta biztatóan, de az édesanyja szavai hamar lelombozták:
– Már belekezdett. Az sem segített semmit. Látom rajta, hogy nem találja a helyét, mintha visszavágyna a régi életébe, amikor még a szerkesztőségben dolgozott, és az egész napja csupa pörgés volt.
– De hiszen mindig azt mondja, mennyire örül, hogy megszabadult attól a stressztől! – csodálkozott el Ákos.
– Persze, hogy ezt mondja. Mert tudja, hogy mi ezt szeretnénk hallani. De belül nagyon is mást érez, látom én rajta. Akárhány év is telt el, még most is visszavágyik abba a társaságba. Sőt ahogy telnek az évek, egyre jobban.
Ákos felpattant a székéből, és idegesen fel-alá járkált:
– Én ezt nem értem. Meg voltam róla győződve, hogy arra vágyott egész életében, ami most van. Saját maga oszthatja be az idejét, nincs semmiféle pörgés, semmi stressz, és azzal foglalkozhat, amivel mindig is szeretett volna. Az írással és a saját könyvkiadójának egyéb dolgaival. Ennél nyugalmasabb állást nem is kívánhatnánk neki.
– Talán túlságosan is nyugalmas, ez a baj – sóhajtott fel Julika. – Meg aztán, ahogy egyre közeledik a hatvanhoz, egyre nyomasztóbban nehezedik rá ez a teher. Mindig is azt mondta, soha nem tudná elképzelni magát nyugdíjasként. Már egészen fiatalon ezt hajtogatta.
