Egy álmos januári délelőttön megcsörrent Ákos mobiltelefonja.
– Halló, Almási doktorral beszélek? – jött a kérdés, miután a hívó bemutatkozott.
– Igen, én vagyok.
– A Szeretet Hangjai Rádiótól keresem. Volna egy ajánlatom az ön számára.
Ákos először azt hitte, a szokásos meghívásról van szó. Stúdióbeszélgetés, esetleg vitaműsor, vagy valami ilyesmi. De mint kiderült, a hívónak sokkal hosszabb távú tervei voltak. Mindenféle kertelés nélkül egy egész műsort ajánlott fel hősünknek.
Ákos nagyot sóhajtott:
– Nézze, azt bizonyára tudja, hogy kiszálltam a médiából…
– Igen, erről tudomásom van, viszont abban reménykedem, hogy ez esetleg csak a televíziókra vonatkozik, a rádiókra nem.
– Rádiókban nem is szerepeltem. Már úgy értem, nem volt önálló műsorom soha.
– No, hát akkor itt a remek alkalom, hogy kipróbálja magát ebben a műfajban is, doktor úr. Volna kedve hozzá?
– Azt hiszem, ez nem csupán kedv kérdése. Ennél sokkal összetettebb a dolog.
– Nyilvánvaló. Nem is volt olyan illúzióm, hogy egy ötperces telefonbeszélgetés során meg fogom önt győzni. De ha esetleg szánna rám egy kis időt, szívesen kifejteném részletesebben is az elképzeléseimet. Holnap amúgy is Debrecen felé visz az utam. Mit szólna egy találkozáshoz? Ráér egy üzleti ebéd erejéig, doktor úr?
– Nézze, az a helyzet, hogy…
– Vagy legyen inkább vacsora? Én tudok alkalmazkodni.
Ákos nagyot sóhajtott:
– Maradjunk annyiban, hogy visszahívom még ma este, rendben van?
Almási doktor legfőképp azért akart némi időt nyerni, hogy a feleségével is megtárgyalhassa a dolgot. Az előérzete nem csalt, Magdinak egyáltalán nem tetszett az ajánlat.
– Nem örülsz neki, hogy visszatértünk a régi kerékvágásba, és végre normális életet élhetünk, mindenféle médiafelhajtás nélkül – korholta a férjét?
– Nézd, szívem, ez nem egy televízió volna, hanem egy rádió. Az azért mégis más. Nincs annyira reflektorfényben az ember, a szónak semmilyen értelmében.
– Az lehet, de ettől még az idődet ugyanúgy elvenné, mint a tévés szereplés. Voltaképpen milyen műsorról lenne szó? Mennyi időnként jelentkezne? És egyáltalán…
– Ilyesmikről még nem volt szó, pusztán elvi síkon váltottam pár szót az illetővel.
– De hát akkor meg miről beszélgetünk? Ha jól értem, azt sem tudod igazából, hogy milyen műsor lenne, mennyi idődet venné igénybe és mennyi pénzt keresnél vele.
– A Szeretet Hangjai Rádióról van szó. Ez egy vallásos csatorna, tehát egészen biztos, hogy nem olyan műsorba akarnak belerángatni, ami homlokegyenest ellenkezne az elveimmel. És akármennyi pénzt is hozna, most minden fillér jól fog jönni, amióta apám kitalálta, hogy jótékonykodásra adja a fejét.
Magdi most már felcsattant:
– Magyarán, csakis azért akarod elvállalni, hogy az így megkeresett pénzt mindjárt el is osztogasd? Hát, ez aztán zseniális, mondhatom. És még elvárod, hogy jó képet vágjak a dologhoz? Nemsokára megszületik a második gyermekünk, a legnagyobb szükségem lenne rád, erre kitalálod, hogy majd megint Pestre fogsz autókázni, hogy új rádióműsorokban szerepelj? Ráadásul az így megkeresett pénzt nem is akarod látni, hanem azonnal továbbutalod mindenféle alapítványoknak meg jótékonysági egyesületeknek? Hát mindjárt kicsattanok az örömtől! Miért nem állsz oda végre apád elé, és mondod el neki az igazat? Hogy nincs miből jótékonykodni? Nem lenne egyszerűbb? Egyszer és mindenkorra megoldaná ezt a problémát.
Ákos e percben mélységesen bánta, hogy egyáltalán felvette a telefont a délután folyamán. Aztán úgy döntött, másnap mégiscsak találkozik a Szeretet Hangja Rádió emberével, hogy tájékozódhasson, milyen műsorról lenne egyáltalán szó. Visszahívta tehát, és megbeszélt vele egy üzleti ebédet.
– Nagy Líviusz vagyok, a rádió műsorigazgatója – mutatkozott be az illető, amikor másnap találkoztak Debrecen főterén.
Hősünk kissé elcsodálkozott. A hangja alapján sokkal idősebb férfira számított, de megállapította, hogy nagyjából egykorúak lehetnek. Mindenesetre karon fogta a műsorigazgatót, és elvezette egy közeli étterembe.
Miután leadták a rendelést, Ákos így szólt:
– Talán térjünk is a tárgyra, ha szabad kérnem. Milyen műsorról lenne szó?
Nagy Líviusz felnevetett:
– Maga aztán nem szaporítja feleslegesen a szót, doktor úr. Ebből is látszik, hogy éppen magának való a rádiózás műfaja. Manapság lényegre törőnek kell lennünk, különben a hallgatók hamar továbbkapcsolnak.
Ákos elengedte a füle mellett a dicséretet, és szabadkozni kezdett:
– Tudja, nem olyan hosszú az ebédszünetem, délután még vár rám néhány páciensem, ezért szorgalmazom, hogy vágjunk bele a közepébe.
– Megértem – bólintott a műsorigazgató. – Azt javaslom, tegye föl a kérdéseit, én pedig igyekszem minél érthetőbben válaszolni.
– Rendben, akkor talán kezdjük az elején: milyen jellegű műsorról lenne szó? Betelefonálós? Vagy meghívott vendégekkel beszélgetős?
Furcsamód ekkor Nagy Líviusz elmosolyodva tárta szét a karját, és így válaszolt:
– Amilyennek ön szeretné, doktor úr.
Ákos elámult:
– Bevallom, erre a válaszra számítottam legkevésbé.
– Mi teljesen szabad kezet adunk önnek, doktor úr – folytatta a műsorigazgató. – Hívhat vendégeket, és beszélgethet velük. Tarthat felolvasást vagy előadást érdekes esetekről. És persze betelefonálás is lehetséges, de ez persze több egyeztetést igényel, mert az ilyesmit előre meg kell hirdetnünk egyéb műsorblokkokban.
Minél tovább beszélgettek, hősünknek egyre inkább izgatni kezdte a fantáziáját, miszerint láthatóan tényleg azt várják tőle, hogy egy abszolút személyre szabott műsort alakítson ki.
– Természetesen minden szakmai segítséget megadunk – szögezte le a műsorigazgató. – Tudjuk, hogy nincs még tapasztalata a rádiós műsorkészítésben, de mivel figyelemmel kísértük a televíziós produkcióit, úgy gondoljuk, hogy a mi műfajunkban is meg fogja állni a helyét.
Egy órával később úgy búcsúztak el egymástól, hogy mindketten érezték, biztosan lesz ebből valami, és nem most találkoztak utoljára az életben.
Ákos este nagy lelkesedéssel számolt be Magdinak a történtekről.
– Heti egy alkalomról lenne szó – magyarázta –, és az a leggyönyörűbb az egészben, hogy ehhez még csak fel sem kellene utaznom Budapestre, mert itt is működik egy stúdiójuk.
– És mennyi pénzt kapnál mindezért? – tudakolta a felesége.
– Háromszázezret – felelte Ákos.
– Műsoronként?
– Jaj, dehogyis! Havonta. Ez nem egy országos tévécsatorna, hanem egy szerény költségvetésű egyházi rádió. Nem lehet összehasonlítani a kettőt.
– És nem gondolod, hogy ez még zsebpénznek is kevés heti egy műsorért cserébe? – hüledezett Magdi. – Le merem fogadni, hogy még csak nem is alkudtál, hanem rábólintottál az első ajánlatra.
Ákos felsóhajtott:
– Szívem, van egy olyan érzésem, hogy már elfelejtetted azokat az időket, amikor ennek az összegnek a feléből éltünk ketten, egy egész hónapig. Akkoriban sem haltunk éhen, most sem fenyeget minket ez a veszély.
