Hiába teltek a napok, Almási Károly aggodalmai kicsit sem hagytak alább. Sehogy sem akart belenyugodni, hogy a legkisebb fia akár örökre elszakadhat a szülővárosától.
Egyik délután, amikor a dolgozószobájában üldögélt Ákossal, a következő sóhaj hagyta el a száját:
– Tudod, nagyfiam, amikor annak idején, az átkosban azt kellett énekelnünk, hogy „nemzetközivé lesz holnapra a világ”, akkor a kisagyamban sem fordult meg ilyesmi. Mármint az, hogy pont a kommunisták bukása után lesz csak igazán nemzetközivé a világ.
– Már megint fölöslegesen emészted magad, apa.
– Fölöslegesen? Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha minden aggodalmam fölöslegesnek bizonyulna. Tudod, mi jutott eszembe tegnap éjjel, lefekvés után?
– Hallgatlak.
– Végiggondoltam, hogy mi lett volna a legrosszabb forgatókönyv, ami akár be is következhetett volna. Például az, hogy te Szegeden maradsz a családoddal. Hugi pedig Londonban. És akkor most itt állnánk anyáddal, egyedül. Ötgyerekes szülők lennénk, gyerekek nélkül. Az egyik Szegeden élne, a másik Székelyföldön, a harmadik a Mátraalján, a negyedik Londonban, az ötödik meg Krakkóban. Rágondolni is rossz volt.
– Te magad mondtad az imént, apa, hogy ez lett volna a legrosszabb forgatókönyv. Tehát magad is belátod, hogy ami jelenleg történik, az azért korántsem ilyen vészes. Hugi hazajött, én is itt vagyok, ami pedig Öcsit illeti…
– Ami Öcsit illeti, támadt egy ötletem.
Ákos a kezébe temette az arcát:
– Mi tagadás, napok óta ettől tartottam… Na, bökd ki gyorsan! Miről lenne szó?
A családfő elmesélte, mi jár a fejében, és nagy nehezen rá tudta venni Ákost, hogy legalább próbáljanak tapogatózni az ügyben. Így aztán egy negyed óra múlva már hármasban tárgyaltak a dolgozószobában, mert Ákos behívta az öccsét is.
– Ne aggódj, egyáltalán nem akarunk rábeszélni, hogy mégiscsak vállalj munkát itthon, a könyvkiadónknál – szögezte le mindjárt az elején a családfő. – Megértettük, hogy most már sokkal inkább a vendéglátás érdekel téged.
– Ez így is van – bólintott Öcsi. – Nemcsak azért akarom kitanulni minden csínját–bínját, mert pénzkereseti lehetőséget látok benne, hanem azért is, mert valóban megszerettem ezt a szakmát.
– Helyes – nyugtázta az édesapja. – Voltaképpen melyik ága érdekel a legjobban?
Öcsi egy pillanatra elgondolkozott. Aztán szinte szabadkozva közölte:
– Voltaképpen mindegyik. De tényleg. Például szeretnék megtanulni főzni. Aztán, ahogy a konyhában leskelődtem az utóbbi időben, a cukrászat is elkezdett érdekelni. De nekem már az is örömet okoz, hogy amikor felszolgálok, akkor látom a vendégek arcán az elégedettséget. Azt a szakács nem látja, legfeljebb én tudom neki tolmácsolni a sikert később. Egyszóval, az egész vendéglátóipar érdekel, és minden, ami összefügg vele. Kivéve talán a mosogatást – tette hozzá végül mosolyogva.
Most Ákos vette át a szót, és óvatosan megjegyezte:
– Még az is lehet, hogy csak addig kéne külföldön maradnod, amíg kellő szinten elsajátítod egy étterem irányításának legfontosabb feladatait.
– Hogy érted ezt? – kérdezte gyanakodva Öcsi.
– Gondolom, már megfordult a fejedben egy saját étterem nyitásának gondolata, ugye? – kérdezett vissza a bátyja.
– Szerintem ilyesmi mindenkinek megfordul a fejében, aki a vendéglátásban dolgozik – vélekedett Öcsi.
– Helyes – bólintott Ákos. – Amit az előbb mondtam, azt úgy értettem, hogy ha netán saját étterem nyitásán gondolkodsz, akkor nem kell olyan sokáig külföldön maradnod, mint tervezted. Nem kell megvárnod, amíg összegyűjtöd az ehhez szükséges tőkét.
– Hogyhogy?
– A bátyád arra céloz – csapott le a témára a családfő –, hogy a cégünknek van annyi tőkéje, hogy ki tud téged segíteni a terveid megvalósítása során.
Azt nem tudni, Károly és Ákos milyen reakcióra számított a legkisebb Almási fiú részéről eme bejelentés hatására, de az tény, hogy Öcsi először gyanakodva, majd elnéző mosollyal vette tudomásul az elhangzottakat.
– Jól értettem? – kérdezte. – Szeretnétek segíteni abban, hogy hamarosan nyissak egy éttermet Debrecenben?
– Igen, pontosan erről van szó – bólogatott Ákos.
– Na de hát miből gondoljátok, hogy alkalmas lennék erre a feladatra ilyen fiatalon?
– Nem arra céloztunk, hogy már holnap költözz haza, mi pedig tálcán kínálunk neked egy éttermet – mentegetőzött a családfő.
– Én még holnapután is fiatal leszek, tehát még akkor sem leszek alkalmas arra, hogy éttermet vezessek – mosolyodott el szerényen Öcsi.
– Jaj, nem kell ezeken a kifejezéseken lovagolni – csattant fel az édesapja. – Tudod, hogy én hány éves voltam, amikor kineveztek rovatvezetőnek a megyei napilapnál?
– Azért ne hasonlítsuk össze a kettőt, apa. Te világ életedben újságírással foglalkoztál. Gondolom, amikor rovatvezető lettél, sokéves tapasztalat állt már mögötted. De mit szóljak én? Csak azért, mert pár hónapig mosogattam, aztán meg felszolgáló lettem egy étteremben, még kicsit sem váltam alkalmassá arra, hogy egy komoly vendéglátó–ipari egységet vezessek.
– Vannak ám egészen sikeres és egészen fiatal vállalkozók is manapság – erőlködött Ákos, de az öccse őt is letorkolta:
– Most képzeld már el azt a szituációt, amint én utasítást adok egy negyvenéves szakácsnak. Vagy az étterem anyagbeszerzőjének. Esetleg kioktatok olyan pincéreket, akik már annyi esztendőt lehúztak a szakmában, mint ahány éves én vagyok. El tudod képzelni ezeket a jeleneteket?
– Én el tudom képzelni – szólt közbe Almási Károly, de maga is érezte, hogy nem sikerült túl őszintére a megnyilvánulása.
Öcsi hátra is dőlt a karosszékben, és elnéző mosollyal nézett a család legidősebb férfitagjaira:
– Ti is nagyon jól tudjátok, mi lenne ennek a vállalkozásnak a vége. Csőd és bukás. Ráadásul addig sem érezném jól magam benne, amíg eljutnánk a csődig. Egy percig sem.
– De miért nem?
– Még kérdezitek? Szerintetek melyik alkalmazottam kedvelne? Nyilvánvaló, hogy egyfolytában azt pusmognák a hátam mögött: Hát ez a kis tejfelesszájú meg mit képzel magáról? Azt hiszi, amiért egy évig mosogatott Londonban, ő már vendéglátós? Nézz már oda, hát egy omlettet nem tud rendesen megsütni ez a kis okostojás, de azért tanácsot ad a szakácsnak.
– Jó, hát ebben lehet némi igazságod – vakargatta a fejét a családfő –, de még mindig nem értem, hogyan függ össze mindez az általad vizionált csőddel.
Öcsi most már nem is próbálta leplezni a mosolyát:
– Tudjátok, mi a legfontosabb a vendéglátós szakmában? Mármint akkor, ha te vagy a főnök. Hát az, hogy vajon miképpen tudod megakadályozni, hogy az alkalmazottaid meglopjanak. És ez olyasvalami, amit ráadásul meg sem lehet tanulni Londonban, mert ez bizony sajnos egy igazán kelet–európai sajátossága a szakmának.
Sem Almási Károlynak, sem Ákosnak nem akadt több érve, sem ellenvetése. Némán és csalódottan vették tudomásul, hogy Öcsinek bizony igaza van. Hiába akarják ők a legjobbat, hiába vetítik bele a vágyaikat az általuk előterjesztett ajánlatba, hármuk közül egyedül a legkisebb fiú volt az, aki higgadtan és felnőtt módjára állt hozzá a kérdéshez.
Január elején Öcsi visszarepült Londonba. A búcsú igen keservesre sikerült. Az Almási házaspár hosszan ölelgette legkisebb gyermekét, és valahogy mindkettejük szívét összeszorította a félelem, hogy most megint jó darabig nem látják majd a csemetéjüket.
Sírni azonban nem mertek előtte. És nem is akarták volna megnehezíteni a búcsút, sem a maguk, sem Öcsi számára. Csak akkor szálltak fel az ajkaikról az első sóhajok, amikor magukra maradtak a debreceni repülőtéren.
