Amikor a fiatalok egyedül maradtak az irodában, Hugi faggatózni kezdett:
– Mi volt az a nagyon fontos dolog, amit a bátyám máris meg akart tárgyalni veled, és okvetlenül négyszemközt?
– Nézd, nyilván azért tárgyalt velem négyszemközt, mert úgy gondolta, hogy ez a dolog csakis kettőnkre tartozik – felelte Gábor.
Hugi erre felhúzta az orrát:
– Úgy. Szóval titkoltok valamit előlem.
Gábor nagyot sóhajtott:
– Nem akarom, hogy ezt hidd. Tulajdonképpen arról érdeklődött, mennyire haladunk a tananyaggal, és nem rejtette véka alá, hogy nincs megelégedve az oktatás hatékonyságával.
– Hát ez elképesztő! Alig telt el egy pár nap, és máris számon kért? Szóval azért kellett kimennem, hogy ő kényelmesen leteremthessen téged?
– Nézd, szerintem a bátyádnak igaza van. Tényleg nem a kellő sebességgel haladunk. És mivel ő fizeti a honoráriumomat, teljes joggal kér számon, akár pár nap után is.
– A honoráriumot nem ő fizeti, hanem a cég. Aminek történetesen tagja vagyok én is.
– Jó, hát ezek a dolgok nem rám tartoznak, úgy érzem. Rám az tartozik, hogy te az elkövetkező hetekben annyi trükköt sajátíts el a kiadványszerkesztés fortélyai közül, amennyi csak lehetséges. És jó lenne, ha végre hozzálátnánk a tanuláshoz, mert már megint nem azzal foglalkozunk hosszú percek óta.
– Rendben, igazad van – ismerte el Hugi –, de azt azért mindenképpen tisztázni szerettem volna, hogy te is titkolózni akarsz-e előttem.
Gábor nagyot nyelt. Úgy érezte, ennek a szempárnak elég csak rávillannia, és ő minden titkát képes volna elárulni. De végül csak ennyit kérdezett félszegen:
– És átmentem a teszten?
Hugi felnevetett:
– Ez még csak egyetlen kérdés volt, hol van még a teszt vége?
– Jó lenne, ha megismerkedhetnék a tesztkérdésekkel, akkor én is jobban tudnék haladni – jegyezte meg Gábor.
– Furcsa elképzeléseid vannak – mosolygott továbbra is Hugi. – Szerinted egy nő úgy szokott tesztelni egy férfit, hogy feltesz neki egy csomó kérdést? Összetévesztesz engem egy nyomozóval, netán Columbo hadnaggyal.
– Szerencsére nagyon–nagyon más vagy, mint Columbo hadnagy – bókolt sután Gábor, Hugi viszont, mintha meg sem hallotta volna, folytatta a mondandóját:
– Persze a kérdések is fontosak, de ezernyi más módja is van annak, hogy egy nő teszteljen egy férfit.
– Mégpedig? – kíváncsiskodott a fiú.
Hugi megint csak felnevetett:
– Ha előre elárulnám, akkor már nem lenne teszt, érted? Ez olyan, mint a karácsonyi meglepetés. Arról sem árulkodunk előre.
Gábor kezdett elszontyolodni:
– Remélem, azért nem kell karácsonyig várnom, hogy megtudjam, átmentem-e a teszten.
– Ilyen hosszú időre tervezed a betanításomat? – incselkedett Hugi. – Akkor valóban zabos lesz a bátyám, és az ő tesztjén egész biztosan nem fogsz átmenni. Karácsony előtt már a boltokban kell lennie az új könyveinknek, köztük az ő új kötetének is.
Az oktató arca elkomorult:
– No, akkor lássunk is neki a tananyagnak, mert ma még nem tartunk sehol.
Hugi engedelmesen a monitor felé fordult, ám ekkor Gábornak még akadt egy utolsó kérdése:
– Azt azért hadd tudjam már meg, hogy legalább utólag értesíteni fogsz, amikor átmegyek egy-egy teszten?
– Lesz olyan, amikor igen, de olyan is, amikor nem – mosolygott titokzatosan a lány.
– Kösz, most sokat segítettél – sóhajtott fel Gábor. – Na jó, tényleg kezdjük el, mert így meg te nem fogsz átmenni az én tesztemen, és akkor engem a bátyád lenyel keresztben.
Kétségtelen, hogy az elkövetkező napokban hatékonyabbra sikeredett Hugi oktatása, de Ákos még mindig nem értékelte kielégítőnek a tempót. Eszébe is jutott valami, amiről úgy gondolta, az ötlete hozzájárulhat, hogy a fiatalok még gyorsabban haladhassanak a tananyaggal. Így aztán a húga és Gábor másnap meglepve tapasztalták, hogy már kora délelőtt feltűnik az irodában Ákos.
– Bocsánat, nem fogok zavarni, de van itt egy kis dolgom – közölte Almási doktor, aztán szinte lábujjhegyen odalépdelt a könyvespolc elé.
– Hát neked meg mi a terved? – érdeklődött Hugi.
– Katalogizálnom kell a szakkönyvtáramat, Zsófikám – felelte Ákos. – Amikor nemrég berendeztük ezt az irodát, akkor csak hevenyészve felpakoltam a könyveimet a polcra, mindenféle rendszer nélkül. Most viszont már nagyon idegesít, hogy mindig csak egy negyed órás keresés után találok meg valamit, mert még csak betűrend szerint sincsenek sorba rakva a könyveim. Ez így nem mehet tovább, mert akadályozza a munkámat.
– Na de hát pont most kell ezt csinálnod, amikor itt oktatás folyik? – méltatlankodott Hugi.
– Nem látom be, miért ne férnénk el hárman is itt. Nem olyan kicsi ez a helyiség.
– Nem arról van szó, hogy nem férünk el, hanem arról, hogy zavarod az oktatást. Te mondtad, hogy lassúnak tartod a tempót. Szerinted mennyire fog segíteni az oktatás tempójának felgyorsításában, ha te itt a könyveidet fogod pakolászni?
„Szerintem nagyon sokat” – gondolta magában Ákos, és elmosolyodott. De hangosan csak ennyit mondott:
– Ne aggódj, hugicám, néma leszek, mint a sír. Meg sem fogok szólalni. A magányos könyvkatalogizálás egy olyan műfaj, ami semmiféle hangos szót nem igényel. És ha tudnád, milyen halkan tudok könyvet pakolni! Szerintem, ha olimpiai szám lenne a csöndes könyvpakolás, akkor a dobogó mindhárom fokára én állhatnék fel.
Gábor kezdte egyre kínosabban érezni magát ebben a helyzetben, így hát egy idő után rászólt Hugira:
– Szerintem sem fog minket zavarni ez a tevékenység, úgyhogy térjünk is vissza a kiadványszerkesztéshez.
Zsófi még morgott egy kicsit magában, de aztán megadóan felemelte a kezét:
– Rendben, térjünk.
Ákos egyébként valóban úgy gondolta, hogy ráfér már a rendszerezés a könyvtárára, bár az is igaz, hogy ezt szíve szerint őszre halasztotta volna. Így azonban két legyet ütött egy csapásra, és az elkövetkező órákban elégedetten konstatálta, hogy valóban kizárólag oktatás folyik a jelenlétében.
Az ötlete olyannyira bevált, hogy pár nap múlva Gábor eléállt, és elégedetten jelentette:
– Úgy érzem, sikerült behoznunk az első napok lemaradását, és még az is lehet, hogy tartani tudjuk az eredetileg felállított ütemtervet.
– Ezt örömmel hallom – nyugtázta Ákos. – Foglalj helyet! – mutatott a nappali egyik kényelmes foteljére. – Nincs kedved meginni velem egy pohár bort? Most készülök kibontani egy palackkal a jobbikból. Legalább lenne kivel koccintanom.
– Nagyon megtisztelő, de ma nem biciklivel, hanem kocsival jöttem – hárította el az invitálást Gábor. – Inkább a tárgyra térnék. Szükségem volna némi előlegre a honoráriumomból.
– Nem abban állapodtunk meg, hogy csak a végén fizetünk? – kérdezte Ákos.
– De igen – ismerte el Gábor –, viszont az a helyzet, hogy szeretném Zsófit meghívni egy nem túl olcsó étterembe, és hát ez a nyári szezon nem igazán az oktatások időszaka, szóval most nem állok valami jól anyagilag…
– Ez bizony kikezdhetetlen érvelés – jegyezte meg mosolyogva Ákos –, mert ugyebár megbeszéltünk néhány napja valamit, nevezetesen a munkaidőn kívüli udvarlást, és te most épp ehhez kérsz támogatást. Pontosabban nem is támogatást, hanem azt az összeget, amiért eddig már megdolgoztál… Hát jó, legyen – mondta, majd letette a borospalackot, és a pénztárcája után nyúlt.
