Miután az utolsó adás felvételei is elkészültek, Ákos műsorának stábja nem széledt szét rögtön, és nem indult nyári szabadságra. A vezetőség bankettet szervezett, egy afféle állófogadást, a nagy sikert megünneplendő.
Ákos kezdetben elfogódva járkált a társaságban, keveset fogyasztott a roskadozó svédasztalokon felkínált finomságokból, alkoholt pedig végképp nem vett magához.
– Ma még haza kell vezetnem – mentegetőzött, ha valaki koccintásra invitálta.
Sokszor azon kapta magát, hogy felemás érzésekkel álldogál a társaság közepén. Tudta, hogy hamarosan mondania kell valamit, és a közleménye el fogja keseríteni azokat a stábtagokat is, akik nagyon a szívéhez nőttek, és akikért tűzbe tette volna a kezét, hogy semmiféle szerepük nem volt a botrány kirobbantásában.
Nos, ez a pillanat hamarabb elkövetkezett, mint gondolta. Egyszer csak váratlanul odalépett mellé az adásrendező, megragadta a csuklóját, és a magasba emelte a karját:
– Most pedig halljuk a mai este sztárvendégét, a Dokit!
Ákos kényszeredetten elmosolyodott:
– Ugyan már, hát nem vagyok én…
– Most mit csodálkozol? – vágott közbe a rendező, akin már látszott, hogy ő bezzeg nem utasított vissza semmilyen koccintási lehetőséget a mai este folyamán. – Mindenki Dokinak hív, nem tűnt még fel neked? – tette hozzá, és felnevetett a saját, viccesnek gondolt szavai nyomán.
Ákos gyorsan helyre tette a dolgot:
– Természetesen nem a Doki megszólítás miatt tiltakoztam, sokkal inkább a sztárvendég titulus miatt. De most már nem bánom, hogy így aposztrofáltál, mert ezzel remek végszót adtál mindahhoz, amit mondani szeretnék a stábnak.
Innentől kezdve egyre inkább elcsendesült a csapat. A tekintetek többsége Ákosra szegeződött, mert érezhető volt, hogy valami fontos közlendője lesz.
Hősünk nem is húzta tovább az időt, belefogott az elbeszélésbe:
– Talán szerencsésebb is, ha én szólalok meg először, nem a programigazgató úr, vagy bárki más a csapatból. Lehet, hogy az kínos helyzetet eredményezne. No de ne vágjunk a dolgok elébe…
Szóval, ezt a sztár titulust csöppet sem érzem magaménak. Nem valamiféle álszerénység mondatja ezt velem. Úgy gondolom, nem vagyok sztár, azt pedig biztosan érzem, hogy soha nem is szeretnék az lenni. És az elmúlt hetek történései ezt végképp megerősítették bennem.
Nyilván mindannyian tudjátok, hogy mire célzok. De ha netán mégsem lenne világos, akkor elmondom: sokkal jobban megviselt engem a bulvársajtóban ellenem folytatott hadjárat, mint gondolnátok. De ez még a kisebbik baj lenne. A családomat is megviselte. Elsősorban a feleségemet, aki a második gyermekünket várja. De a szüleimet és a testvéreimet is. Sőt, a kisfiam is jócskán megérezte a botrány hatását, pedig ő még jószerivel fel sem tudja fogni, mi történik körülötte a felnőttek mocskos világában.
Innentől kezdve a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani a teremben. Az evőeszközök és a poharak sem zörögtek már, mindenki Ákosra figyelt, egyes stábtagok szó szerint elkerekedő szemekkel és riadt arccal.
– Azt gondolom, nem normális állapot az, hogy egy pszichológusnak nyugtatókon kelljen élnie, miközben életvezetési tanácsokkal próbálja segíteni egy tévécsatorna nézőit. Azt sem gondolom természetes állapotnak, hogy az embernek folyamatosan olyan bűnök miatt kelljen védekeznie, amiket el sem követett. Így aztán nem okozott túl nagy nehézséget meghoznom a döntést a magam és a műsorom jövőjéről.
Mindannyiótoknak nagyon szépen köszönöm a közös munkát, igazán szép forgatási napok állnak mögöttünk, és volt olyan időszak, amikor még felhőtlen örömmel és várakozással teli izgalommal tudtam belépni ebbe az épületbe. De mivel ez már elmúlt, és nem hiszem, hogy bármikor is visszatérhetne, úgy határoztam, hogy nem írom alá a következő évadra szóló szerződést, tehát nem kívánom tovább vezetni ezt a műsort.
Ha a krónikás a korábbiakra azt írta, néma csend telepedett a teremre, akkor most bajban van, hogy az Ákos szavai nyomán támadt hangulatot hogyan fesse le. A néma csendet nincs hová fokozni. Mégis, amikor Ákos elhallgatott, valami olyan döbbenet lett úrrá a társaságon, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.
Légy ugyan nem tartózkodott a helyiségben, ott volt azonban a rendező. De csakhamar kiderült, hogy nem a légy szerepét akarja magára osztani, tehát nem kezdett zümmögésbe, hanem inkább felcsattant:
– Ezt nem mondhatod komolyan, Doki! Elment az eszed? Most akarsz kiszállni, amikor legjobban fut a szekér? A saját pénzed ellensége lettél, vagy mi van?
A józanabb stábtagok ekkor kissé félrevonták a pezsgősüveggel hadonászó, becsípett rendezőt, és sokkal halkabban, de hasonló aggodalommal kezdték faggatni Ákost:
– Jól meggondoltad ezt, Doki? Rendben, tudjuk rólad, hogy nem szoktál elhamarkodottan döntést hozni, de akkor is. Nem kéne aludni még párat erre az egészre?
– Akárhányat is aludnék rá, akkor is így döntenék – szögezte le Ákos.
– Most biztosan elevenen él benned ennek a botránynak a hatása, de hidd el, ahogy telnek a hetek, hónapok, el fogja felejteni mindenki. Amikor elkezdődik az új évad, már a kutya sem fog emlékezni rá – győzködték hősünket.
– Csakhogy van ám itt egy csöppet sem elhanyagolható probléma – mutatott rá Ákos. – Mi a biztosíték arra, hogy nem fog újabb botrány előfordulni? Mi a biztosíték arra, hogy amikor majd megint leszállóágba kerül a műsor, akkor nem fogja úgy gondolni valaki, hogy a nézettség felpörgetése érdekében hasznos lenne újabb hazugságot bedobni rólam a köztudatba?
Ha lehet, az előbbinél is súlyosabb döbbenet fogadta hősünk szavait a stábtagok részéről:
– Mit beszél, doktor úr? – kérdezte megrökönyödve egy idősebb díszletmunkás Ákostól, akivel nem voltak tegező viszonyban. – Azt állítja, hogy belső körökből származik ez a pletyka?
Ákos ráébredt, hogy elszólta magát. Most már nem volt visszaút, ki kellett mondania, amit erről az ügyről gondolt:
– Ilyesmit nem állíthatok biztosan, mert nincsenek rá bizonyítékaim. Legyen elég annyi, okkal feltételezem, hogy valaki vagy valakik úgy gondolták, ez a botrány jót fog tenni a nézettségnek.
– Na, álljon meg a menet! – ütötte a vasat a díszletmunkás. – Az, hogy valaki netán úgy gondolta, a botrány jót fog tenni a nézettségnek, még nem jelenti azt, hogy ő maga gerjesztette azt a botrányt. Nincs igazam?
Ákos most már biztosan érezte, nagy kár volt ezt a momentumot megemlítenie. Sejtelme sem volt, hogyan mászhatna ki ebből a helyzetből, ám ekkor karon fogta őt a műsorigazgató, és gyakorlatilag kivezette a társaságból.
– Elnézéseteket kérem – kiáltotta hátra a stábtagoknak –, de sürgős megbeszélnivalóm van Almási doktorral.
Ákos csakhamar a műsorigazgató irodájában találta magát.
– Csak hellyel kínállak, itallal nem. Hallottam, hogy ma még haza kell vezetned – közölte kimérten. – Mondd csak, komolyan gondolod, amit az előbb a személyzet előtt mondtál?
– Te aztán nem kerülgeted a forró kását, Dénes – felelte óvatosan hősünk.
– Nem szokásom – bólintott az igazgató. – És tőled is ezt várom el. Nekem is drága az időm, a tiéd is az, minek fussuk le a szokásos udvariassági köröket? Mondd el nyíltan, ami a szívedet nyomja.
– Igazad van, Dénes. Mire jó a mellébeszélés? És mivel kiváló végszót adtál, rögtön reflektálok is rá. Személyzet? Ezt a szót bírtad az előbb kimondani? Azokra az emberekre, akiknek a munkája a pénzt hozza ennek a tévécsatornának? Látod, Dénes, ez az a miliő, ami miatt egyáltalán nem bánom, hogy véget fog érni a munkakapcsolatunk. Ez a szó, mint cseppben a tenger, kiválóan jellemzi, amit a kereskedelmi média világáról gondolok… Aztán, mondd csak, Dénes! Engem is a személyzethez sorolsz? Engem is úgy emlegetsz, amikor a barátaiddal vagy a fejesekkel beszélgetsz, mint a személyzet tagját?
