Ákos szeméről mintha vörös köd hullott volna le. Felindultsága hirtelen elmúlt, helyét az elborzadás, majd röviddel utána a megkönnyebbülés vette át. Elborzadt a jeleneten, amit az ügyvédi monológ nyomán maga elé képzelt, aztán megkönnyebbült, hogy van egy barátja, aki megóvja az afféle ostobaságoktól, amilyet éppen elkövetni készült.
Tibor azonban nem vette észre ezeket a változásokat, és csak szónokolt tovább riadtan, majd arra eszmélt, hogy barátja hangosan felkacag a szavai nyomán.
– Ezt te még viccesnek találod? – hüledezett az ügyvéd.
– Rajtad nevetek – felelte Ákos. – Rendkívül mulatságosan adtad elő ezt a kis jelenetet. És persze meg is könnyebbültem, mert ahogy végiggondoltam, magam is beláttam, hogy iszonyú nagy ostobaság lett volna véghezvinni ezt a tervemet.
– Na végre, hogy idáig is eljutottunk – sóhajtott fel dr. Bohács. – Megkérlek, hogy ha a jövőben bármiféle ötleted támad ez ügyben, mielőtt kiviteleznéd, mindenképpen szakíts egy kis időt, és konzultálj velem.
Ákos ünnepélyesen megígérte ezt, aztán hazaindult. Ám még az utcán is kísértette a kép: szinte látta maga előtt a bulvárlapok címlapjait az öles fotókkal, amik őt és Maját ábrázolják, ahogy éppen az utca kellős közepén veszekednek.
Megrázta a fejét, és igyekezett elhessegetni a rémképeket, ám a következő percben olyasmi történt, amit Ákos még sohasem élt át. Szembe jött vele ugyanis egy öregúr az utcán, és amikor közelebb érve felismerte a tévés személyiséget, utálkozó arccal kiköpött a járdára.
Hősünk hirtelenjében nem tudta volna eldönteni, hogy a zavar vagy a döbbenet illik leginkább a lelkiállapotára, mindenesetre megszaporázta a lépteit, összeszorította a fogát, és arra gondolt, minél hamarabb haza kell érnie, hogy folytathassa a könyve előkészítését, mert egyetlen percet sem szabad késnie a kiadásával.
Ez idő tájt Magdi rendszerint az Almási–házban töltötte a napjait, a kis Bencével együtt, így hát minden körülmény adott volt Ákos számára ahhoz a nyugalomhoz, ami egy szellemi termék rohammunkában történő kivitelezéséhez szükséges. Esténként átküldte a kézirat aznap elkészült fejezeteit az édesapjának, aki éjszakába nyúlóan lektorálta az írást. Jól haladt a munka, és minden jel arra mutatott, hogy a maguk számára kijelölt határidőn belül megtörténhet a könyv kiadása, ám ekkor elkövetkezett az újabb forgatási nap.
Felvétel előtt Ákos az adás rendezőjével beszélgetett, és a joviális férfi egyszer csak vigyorogva kibökte:
– Azért valljuk be, nem tett rosszat ez a kis botrány a műsornak.
– Hogy érted ezt? – kapta fel a fejét Ákos.
– Te tényleg ennyire naiv vagy, doki, vagy csak megjátszod? – kérdezett vissza a rendező. – Létezne, hogy egyáltalán nem kíséred figyelemmel a nézettségi adatokat? Nem is érdekel, hogy hány emberhez jutnak el a tanácsaid?
– Már hogyne érdekelne?
– Furcsálltam is volna, ha nem. Elvégre, ha jól tudom, a te honoráriumod is a nézettségtől függ.
– Csak részben – pontosított Ákos. – Mindenesetre az általad említett botrány kitörése óta csak egy adás ment le, és még nem ismerem a legújabb statisztikai adatokat.
– Hát akkor én lehetek a szerencsés, aki elárulja neked a jó hírt: a legutóbbi adást nagyjából harminc százalékkal nézték többen, mint eddig. Úgyhogy készítheted a bukszádat, dokikám, mert jelentékeny mértékben meg fog emelkedni a honoráriumod.
Ákost korántsem ragadta magával a „szenzációs” hír:
– Meglettem volna a botrány nélkül is, a hátam közepére sem hiányzott – morogta az orra alatt, de a rendező tovább lelkendezett:
– Ugyan már, nem kell berezelni egy kis hírveréstől! Inkább ki kell használni, amíg tart az ingyenreklám. Tudod te, mennyi pénzbe került volna a műsorodat hirdetni a legnagyobb bulvárlapokban? Így azonban maguktól is reklámozták, ráadásul ingyen és bérmentve.
Ákosnak egészen furcsa gyanú telepedett meg a lelkében, és most már egyre inkább érdekelni kezdte az a párbeszéd, amit kezdetben csak a szokásos üres szócséplésnek gondolt.
Szerencsére nem kellett semmiféle trükköt igénybe vennie, hogy továbbgördítse a beszélgetést. A rendező igencsak mesélős kedvében volt, kérdés nélkül is belekezdett egy sztoriba:
– Emlékszel például a „Minden ötödik nyer” című vetélkedőnkre?
– Nem igazán – ismerte be Ákos.
– Pár éve futott a csatornánkon, igen jó szériát ért meg… Na mindegy, a műsorvezetőjére viszont talán emlékszel, az oldalra fésült hajú és sármos Kristófra.
Ákos bevallotta, hogy az oldalra fésült hajú és sármos Kristóf puszta létezéséről sem volt eddig tudomása.
– Végül is nem fontos – legyintett engedékenyen a rendező. – A lényeg nem is a személyekben rejlik, hanem a módszerben. Na, elég az hozzá, hogy a vetélkedő egyik tavaszi évada igen rosszul indult. A nézőszám esett, a szponzorok már a fogukat szívták, és nekünk ki kellett találnunk valamit. És tudod, mit találtunk ki?
– Még csak nem is sejtem – füllentette Ákos, pedig ekkor már egyre gyanúsabb volt neki a történet.
– Szerénységem miatt használtam többes számot, pedig igazából az én ötletem volt az egész – dicsekedett a rendező. – Kitaláltam, hogy Kristófot hozzuk össze egy csinos kis színésznőcskével. Persze nem igazából, hanem csak a pletyka szintjén. A lényeg az, hogy ráharapjanak a bulvárlapok.
– És ráharaptak?
– Mi az, hogy? Hetekig csámcsogtak rajta, és ha jól emlékszem, minimum öt címlapot ért meg. A vetélkedő pedig úgy felfutott, hogy a végén már azon gondolkodtunk, nyári szünetet sem lenne érdemes tartani. És mindehhez elég volt pár jól irányzott telefon, és a megfelelő helyeken elhintett pletyka. Na, mit szólsz?
Ákos úgy érezte, sokkal jobb lesz, ha most inkább nem szól semmit. Viszont ott motoszkált benne egy kérdés, amit semmiképp sem akart kihagyni:
– És hogyan élték meg ezt a történetet a szereplők? Mármint az oldalt fésült hajú és sármos Kristóf, meg az a színésznő…
– Hát ez a legviccesebb – kacagott fel a rendező, mint aki most ér egy remek sztori csattanójához. – Pár héttel a botrány kirobbanása után tényleg összejöttek. De annyira, hogy Kristóf végül el is vált a feleségétől a színésznő miatt.
Ákos úgy döntött, eleget hallott. Visszavonult az öltözőjébe, hogy a felvétel előtt bevegyen egy nyugtatót. Ám ennek ellenére is úgy érezte, hogy soha nem ígérkezett még számára olyan nehéznek egy adás levezénylése, mint most. Talán még az első alkalommal sem. Igaz, akkor csak egészséges izgalmat érzett, nem pedig csontig hatoló dühöt és elementáris felháborodást.
Ám valahogy véget ért ez a lidércnyomásos felvétel, és amikor hősünk hazafelé autózott, immár átadhatta magát a gondolatainak.
„A lényeg nem is a személyekben rejlik.” Egyre csak ez a mondat visszhangzott a fülében. Ez a mondat volt a történet esszenciája. Na persze. Mit érdeklik ezeket a fickókat holmi emberi sorsok? Nekik csak a nézettség számít, meg a pénz. És a még több pénz. Hogy közben belegyalogolnak mások családi életébe? És végül a hírbe hozott szereplők akár el is válhatnak egy ocsmány pletyka miatt? Mit számít az? Csak fusson fel a vetélkedőműsor.
No persze, az az oldalt fésült hajú és sármos Kristóf is megérheti a pénzét, ha egy ilyen bulvárhadjárat nyomán képes volt elhagyni a feleségét, de hát mégiscsak egy emberi sorsról van szó!
Egyszerűen nem volt képes kiverni a fejéből, hogy ez a rendező két óra hosszával korábban milyen hangnemben mesélte el neki a történetet. Mint valami jó tréfát. Mint egy olyan cselekedetet, ami után büszkeséget illik érezni, nem pedig szégyent és megbánást.
Úgy érezte, jobb lesz, ha most félreáll egy benzinkúton, szusszan egy kicsit, és felhívja az ügyvédjét. Csakhogy Tibor jelenleg nem volt elérhető.
