Az Almási ház nappalijában életkor szerint oszlottak meg a vélemények Ákos ötletéről. A fiatalabb korosztály, jelesül Magdi és Hugi támogatták, a szülők azonban egyelőre kétségeiknek adtak hangot:
– Örülök a lelkesedésednek, nagyfiam, de azért én a helyedben átgondolnám még egy párszor ezt a dolgot – kezdte a kritikák sorát a családfő. – Ha belemész egy ilyen csatározásba, utána már nincs belőle kiszállás. Szerintem egyszerűen figyelmen kívül kellene hagynod mindenféle megnyilvánulást, ami ezzel az álhírrel kapcsolatos. A viselkedésednek azt kellene jeleznie, hogy méltóságon alulinak tartod egyáltalán reagálni is rá.
– Egyetértek édesapáddal – vette át a szót Julika. – Hogy is tartja a mondás? A sas nem kapkod legyek után. Ezt tartsd szem előtt, amikor taktikát választasz.
Ezen a ponton Hugi is belevetette magát a vitába, mégpedig elég szenvedélyesen, ahogy az egy fiatal leányzóhoz illik:
– Ugyan, ugyan! – legyintett szülei szava nyomán. – Már megbocsássatok, de ti talán nem ebben a világban éltek? Mindenhonnan ömlik az emberre az információ, kikerülni sem lehet. Ákos egyszerűen nem teheti meg, hogy nem reagál. Az nem a méltóság jele volna, hanem a gyengeségé. És van ám egy olyan mondás is, hogy „hallgatás – beleegyezés”. Mindenki azt hinné, hogy azért nem válaszol a vádakra, mert azok igazak! Még egyszer mondom, Ákos most nem lapíthat csendben, mert akkor egyszerűen eltapossa a média. Ez a mai világ már csak ilyen.
Ákos elővette az okostelefonját, és csöndesen megszólalt:
– Újfent nyugalomra intenék mindenkit. – Azzal magyarázatképpen felmutatta a készülékének kijelzőjét: – Nem kevesebb, mint 96 nem fogadott telefonhívásom van. És ha látnátok az email–fiókomat, akkor megértenétek, hogy valóban nem bújhatok ki a válaszadás alól. Tegnap este óta olyan újságok szerkesztőségei is megkerestek, amelyeknek a létezéséről sem volt eddig tudomásom.
– Márpedig, ha reagálni kell – vette át a szót Magdi –, akkor már miért ne tegyük úgy, hogy közben a saját malmunkra hajtjuk a vizet? Ezt a botrányt már úgysem lehet meg nem történtté tenni. De azt még megtehetjük, hogy a saját céljainkra fordítjuk. Ennél hatékonyabb ingyenreklámot el sem lehetne képzelni Ákos új könyvének.
Almási Károly bosszúsan legyintett:
– Ehh, nem lesz itt semmiféle ingyenreklám. Vagy azt gondolod, Magdikám, hogy ha Ákos szóba áll az újságokkal, azok majd mind hűségesen reklámozni fogják az új könyvét?
– Kénytelenek lesznek – mosolyodott el halványan Ákos. – Ha minden kérdésre azt felelem, hogy a válaszaim megtalálhatók az új könyvemben, akkor ugyan mi másról tudósíthatnának az újságírók?
– Ez legfeljebb akkor működhetne, ha máris nyomdakész állapotban lenne a könyved – akadékoskodott tovább a családfő. – De egy majdan megírandó kötetet akarsz reklámoztatni? Két perc alatt elfelejtik az emberek, nemhogy addigra, amikor valóban megjelenik!
Ákos most újra felemelkedett a fotelből, és fel–alá járkálva osztotta meg gondolatait a családjával:
– Nem lesz azzal a könyvvel semmi probléma, efelől kezeskedem. Az elmúlt hónapokban egy halom jegyzetet készítettem a tévés műsorommal összefüggésben. Lejegyeztem minden érdekességet, minden jó sztorit, minden tanulságos esetet. Kezdettől fogva tudtam, hogy egyszer majd ki fogom adni a tévéműsorom kulisszatitkainak történetét, tehát tudatosan készülök rá már egy jó ideje. Így most nincs más dolgom, mint szépen sajtó alá rendezni a már félig kész anyagot, megspékelve természetesen a Majáról szóló fejezettel. De higgyétek el, hogy jelen állás szerint nem fog nehézséget okozni számomra a slusszpoén megírása. Ha vállaljátok, hogy most minden terhet levesztek rólam, amit csak tudtok, akkor két hét alatt nyomdakész állapotba fogom hozni a kéziratot. Nos, számíthatok rátok?
– Hát persze, hogy számíthatsz – vágta rá az édesanyja, bár nem túl nagy meggyőződéssel, és sietve hozzá is tette: – Na de mi lesz például a pácienseiddel?
– Még ma át fogom nézni a naptáramat – felelte Ákos. – A nem sürgős pácienseket átcsoportosítjuk két héttel későbbre.
– Rendben, akkor küldd át a listát, én pedig még ma felhívom őket, és egyeztetek velük új időpontokat – nyugtázta az édesanyja.
– Remélem, ezt a könyvedet még nem nekem kell betördelnem – jegyezte meg óvatosan Hugi.
– Persze, hogy nem – nyugtatta meg Ákos. – Itt most minden perc számít, úgyhogy nem ez lesz a vizsgamunkád.
Bár a családja mindenben segítette hősünket, természetesen nem vonulhatott vissza két hétre, hogy csak a könyv összeállításának szentelhesse az idejét, hiszen voltak olyan kötelezettségei, amiket nem lehetett elhalasztani. Ilyen volt például az első forgatási nap a tévéstúdióban.
Ákos az öltözőjében elvégzett néhány relaxációs gyakorlatot, de még így is kissé elfogódottan lépett be a stúdió ajtaján. Egy pillanatra minden tekintet rászegeződött, de aztán mindenki szó nélkül folytatta a munkáját. Hősünk ettől megnyugodott, és később sem került elő a téma, talán csak egyszer, amikor elfoglalta a helyét a díszletben, és a rendezőasszisztens bizalmasan megkérdezte tőle:
– Fog menni, doki?
Ákos csodálkozva pillantott fel a szakállas fickóra:
– Több tucatnyi adáson vagyok már túl. Miért ne menne?
– Akkor jó – nyugtázta a rendezőasszisztens, és egy pillanattal később már a stábhoz intézte a szavait, sokkal erőteljesebb tónusban:
– Mindenki a helyére! Felvétel!
Mire a forgatási nap véget ért, Ákos úgy érezte, nagyjából bárkiről meg tudja mondani a munkatársai közül, hogy ki az, aki elhitte ezt az otromba pletykát, és ki nem.
Fáradtnak érezte magát, miközben hazafelé vezetett, de érdekes módon, amikor már a dolgozószobájában ült, és a kéziratait rendezgette, valahogy újra energikusnak és lelkesnek bizonyult. Néha még el is mosolyodott egy–egy régi sztorit visszaolvasva, és észre sem vette, hogy odakinn már pirkad.
Néhány óra alvás után telefoncsörgés riasztotta fel. Tibor volt a vonalban, új fejleményekről számolt be, és Ákos hamarosan már az ügyvédi irodában ült, s kíváncsian hallgatta barátja beszámolóját.
– A pesti informátoraimtól érkezett ma jelentés – kezdte nagyzolva Tibor. – Tudod, hogy hol kapott állást a derék kis Majácska? Annál a bulvárlapnál, amelyik először közölte a rólad szóló pletykát. Hát nem érdekes?
A következő pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy Ákosnak nem éppen az „érdekes” jelző jutott eszébe. Felpattant a székéről, és dühödten harsogta:
– Igazad volt, Tibikém! Most már összeállt a kép, az utolsó mozaikig! Hát én mindjárt visszamegyek Pestre, és megkeresem ezt a kis…
– Ülj már le, az ég szerelmére! – pattant fel az ügyvéd is, és szinte erőszakkal parancsolta vissza barátját a székébe. – Mi a nyavalyáért akarnád megkeresni?
– Hogyhogy miért? – háborgott tovább Ákos. – Megvárom a szerkesztőség előtt. A szemébe akarok nézni. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog felelni, amikor kérdőre vonom.
– Varázslatos terv – nyögte csüggedten Tibor. – Szóval megvárod a szerkesztőség előtt, hogy kérdőre vond. Remek. Ha van hely, ahol igen nagy népsűrűségben fordulnak elő fotóriporterek, akkor az egy bulvárlap szerkesztőségének környéke.
– Mire célzol ezzel? – hunyorgott értetlenül Ákos.
– Látom, hosszú volt az éjszakád – jegyezte meg gunyorosan a barátja. – Neked tényleg elment az eszed? Mégis, mit várnál ettől a találkozástól? Hogy Majácska majd a nyakadba borul, és zokogva bocsánatot kér? Eddig az volt a legnagyobb adunk, hogy egyetlen nyomorult fotó sem létezik, ami kettesben ábrázolna titeket. De úgy látom, te mindenképpen tenni akarsz róla, hogy legyen. Egy szép fotósorozat, ahogy a tévés pszichológus azzal a nővel veszekszik a nyílt utcán, akihez állítólag semmi köze sincs. Mit mondjak, óriási! Ha százezer példányban akarod eladni az új könyvedet, akkor csak csináld bátran, egyéb esetben azonban, mint ügyvéded, egyáltalán nem javaslom.
