Megcsörrent a telefonja, Dr. Bohács volt a vonalban:
– Na idefigyelj, Ákoskám! Olyan hírem van, amitől biztosan le fogsz ülni. Kezd összeállni a kép. Azt hiszem, jó nyomon járok. Pontosabban szólva, egyre több körülmény támasztja alá az általam felállított verziót.
– Miről van szó, Tibor? Mondd már a lényeget, az ég szerelmére!
– Ahogy elhagytad az irodámat, támadt egy ötletem, és felhívtam a tévécsatornád műsorigazgatóját. Gondoltam, körbeszaglászom kicsit a témát. Úgy tereltem a beszélgetést, hogy a drágalátos Majácskáról is eszmét tudjunk cserélni. Na és mit tudtam meg?
– Na mit? Bökd már ki, ne játssz az idegeimmel!
– Kérlek szépen, a drágalátos Majácska ma már nem áll a tévécsatorna alkalmazásában. Asszisztensi munkaviszonyát négy nappal ezelőtt egyoldalúan megszüntették. Hétköznapi nyelven szólva: lapátra tették. Elbocsátották. Kirúgták. Útilaput kötöttek a talpára.
– Rendben, értem, nem kell az egész szinonimaszótárat felolvasnod.
– No, benned is kezd már összeállni a kép, drága barátom?
– De még mennyire! – felelte Ákos, szinte harsogva. Egy idősebb járókelő, aki előtte lépdelt a járdán, riadtan hátra is fordult.
Hősünk megállapította magában, hogy ügyvéd barátja alaposan megdolgozik azért a pénzért, amit a tévécsatornával való szerződése után kapott. Hány perc telhetett el, amióta kilépett az irodájából? Tizenöt? Húsz? És ő máris új információval szolgált, mégpedig igen fontos információval.
Ennek köszönhetően Ákos, miután megérkezett a szülői házba, sokkal érthetőbben el tudta magyarázni a családjának, hogy mi is történt, és főképp miért.
Természetesen ez csöppet sem nyugtatta meg a szeretteit. Az édesapja továbbra is idegesen járt fel és alá, válogatott szidalmakkal illetve a bulvársajtót, a jogrendszert és általánosságban az emberi gonoszság legmélyebb bugyrait. Julika továbbra is a kezét tördelve ült a kanapén, időnként elpityeregve magát. Hugi pedig olyan angol kifejezéseket szőtt a mondandójába, amiket leginkább dokkmunkásoktól hallhat az egyszeri utazó, ha a szigetországba vetődik.
– Látom, azért valami ragadt rád Londonban – jegyezte meg Ákos, de feszültségoldónak szánt mondata nem érte el a kívánt hatást.
Dr. Almási úgy érezte, élete legnehezebb óráját éli át. Minden pszichológusi tudását latba vetve próbálta vigasztalni a szeretteit, egy olyan helyzetben, amikor leginkább neki lett volna szüksége vigaszra.
A helyzetet csak súlyosbította, hogy ekkor megérkezett Magdi a gyerekkel, s utána mindenki újra elmondta ugyanazt, amit az elmúlt egy órában már megosztott a többiekkel.
– Ezt a szégyenfoltot nem fogod tudni lemosni magadról – siránkozott Julika, a zsebkendőjét gyűrögetve. – Az ilyesmit örökre megjegyzik az emberek.
– Sajnos egyet kell értsek édesanyáddal – jegyezte meg vészjósló hangon a családfő. – Az egész karrieredet tönkre tette az a kis…
– Apa, kérlek! – csattant fel Ákos, és igyekezett belefojtani édesapjába a minduntalan feltörni igyekvő népies kifejezéseket.
– Nem vagyok egy erőszakos alkat – vette át a szót Hugi –, de most úgy érzem, azt a nőt addig tudnám pofozni, hogy a végén már nekem fájna jobban.
Ákos elrémülve nézett végig a szerettein:
– Álljatok már le, az ég szerelmére! – rivallt rájuk. – Ha így viselkedtek, azzal pontosan azt éritek el, amit ő szeretett volna. Csak röhögni fog a markába, amikor elképzeli, hogyan dühöngünk és siránkozunk egymás kedvére, a mi kis családi fészkünkben – magyarázta a többieknek, de hasztalanul.
És ha mindez nem lett volna elég, végszóra megcsörrent a telefonja, és most Gergőnek kellett tájékoztatást adnia a történtekről, sőt, utána Dóri is bejelentkezett Székelyföldről, mert – mint kiderült – valami úton-módon már a Kárpátok lábaihoz is eljutott a botrány híre.
Miután végzett a telefonálással, Ákos úgy érezte, olyan súly nehezedik a vállára, hogy levegőt sem kap. Kisietett a kertbe, leült a szalonnasütő mellé, és megpróbált jó mélyeket lélegezni, de ez csak pillanatnyi segítséget jelentett. Utána újra csak hullámokban tört rá valami fojtogató érzés, amiről tudta, nincs ellene gyógyszer.
Feltápászkodott hát, és visszatért szerettei körébe, akik e percben némán üldögéltek a nappaliban, s mindannyian maguk elé meredtek, tragikus arckifejezést öltve, elmélyülve a gondolataikban. Kivéve talán Magdit, aki hamarosan megtörte a síri csöndet:
– Na jó, ez így nem mehet tovább – emelte fel a fejét. – Tegyük túl magunkat az első sokkon, és mindenki próbálja meg összeszedni magát. Igaza van Ákosnak, óriási butaság lenne úgy viselkednünk, ahogy ez a nőszemély most elképzeli. – Aztán a férjére emelte a tekintetét: – A feleséged vagyok, tökéletesen megbízom benned. Jóban-rosszban kitartunk egymás mellett, és nem fogjuk engedni, hogy ez az egész kihasson a családunk életére…
Magdinak még lett volna mondanivalója, de ekkor Julika átnyúlt a szomszédos fotelból, a menye karjára tette a kezét, és közbevágott:
– Nagyon szép dolog, hogy ezt mondod, Magdikám, de attól tartok, ez az ügy hamarosan túl fog nőni rajtunk. Hiába szeretnénk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, sajnos ez már…
Úgy tűnt, a közbeszólás ragadós lesz, mert ekkor a családfő volt az, aki félbeszakította a feleségét:
– Kérlek, ne folytasd ezt a sopánkodást. Se magadban, se hangosan. A becsületsértés megtörtént, az ellen már nem tudunk tenni semmit. De maximálisan egyetértek Magdival, igenis van egy csomó dolog, ami a mi felelősségünk. Például az, hogy elhagyjuk–e magunkat, elmerülünk–e az önsajnálatban és a siránkozásban, vagy pedig úgy viselkedünk, mint egy igazi család, és még összetartóbbak leszünk, mint azelőtt… Te mit gondolsz erről, nagyfiam?
Ákos, a megszólított egyelőre nem tudott válaszolni. Percek óta Magdit bámulta, és nem tudott betelni az arcával. Úgy érezte, még sosem szerette annyira, mint most, ebben a percben, és csodálkozva tapasztalta, hogy valami újfajta erő kezd felbuzogni benne, amiről eddig nem is volt tudomása.
Nos, az új erőhöz egy új ötlet is párosult, s a következő percben hősünk már fel–alá járkált a nappaliban, közben pedig megosztotta gondolatait a szeretteivel:
– Meg fogom írni ezt az egész történetet… Úgy bizony!… Ez lesz az új könyvem témája… Mindent leírok benne, töviről hegyire… A saját fegyverét fogom visszafordítani erre az áspis kígyóra, mégpedig a nyilvánosság erejét.
– Ne legyél meggondolatlan, nagyfiam – csóválta a fejét a családfő. – Ez a sztori legfeljebb egy újságcikket ér. Mit akarsz ezen ragozni egy egész könyvön keresztül? Ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag nem is történt semmi. A semmiről akarsz könyvet írni?
Ákos felnevetett:
– Jaj, apa, neked magyarázzam, hogy hány és hány önjelölt művésznek sikerült már ilyesmi ebben a szakmában? – És megint csak kacagni kezdett, mint aki megkergült.
Bizony, nem esik jól ilyesmit leírnia egy krónikásnak, de e percben a szerettei is aggodalmasan pislogtak az elsőszülött Almási fiúra, attól tartva, hogy az idegrendszere és a józan ítélőképessége átmenetileg felmondta a szolgálatot. Ám ez csupán addig tartott, amíg Ákos bővebben ki nem fejtette az elképzeléseit:
– Természetesen a könyv nemcsak erről az ügyről fog szólni. A tévés karrierem története lesz. Bár az is tele van érdekes, tanulságos és esetenként rendkívül szórakoztató fejezetekkel, és biztosan sokan megvennék, de az igazi nagy bumm a Maja–féle történet lesz – sorolta egyre lelkesebben. – Hát kellhet annál hatékonyabb reklám egy új könyvnek, mint egy ilyesfajta botrány? Már alig várom, hogy az egyik adásban jelenthessem be: nagyon hálás vagyok a kedves egykori asszisztensnőnek a kiváló marketingért, ami ötvenezer eladott példányt jelentett!
