– Igazad van, Tibikém. Akkor hát lássuk a jogi vonatkozásokat! – dőlt hátra Ákos a székében. Érezte, ahogy az alkohol viharsebesen felmelegíti a bensejét, és ebben a percben hirtelen a gondolataiba villant az idősebbik öccsének képe. Egy pillanatra Gergőt látta maga előtt, ahogy gúnyosan mosolyog, mint akinek visszamenőleges igazolást nyert minden egyes tette. „Na ugye, hogy van, amit csak ivással lehet elviselni?” – vigyorgott a lelki szemei előtt Gergő. Alig bírta elhessegetni ezt a látomást, hogy végre újra a barátja szavaira tudjon koncentrálni.
– Az ominózus tévécsatorna honlapján máris megtalálható a tegnap esti anyag, úgyhogy most meghallgatjuk újra, milyen állításokat is közöltek rólad – bűvölte az asztali számítógépét az ügyvéd.
Ákos olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott:
– Muszáj ezt, Tibikém? Tegnap este is elég volt végighallgatnom.
– Mit mondtam az imént? – vágott közbe a barátja. – Most akkor higgadtak és acélhidegek vagyunk, vagy nem vagyunk azok?
Hősünk legszívesebben kért volna még egy pohárral a szíverősítőből, de érezte, hogy az már semmiféle higgadtságot nem kölcsönözne a viselkedésének. Így hát megadóan tűrte, ahogy az ügyvéd kétszer is végighallgatja a felvételt, és közben jegyzeteket készít.
– Nem sok jóval tudlak kecsegtetni, megmondom őszintén – jelentette ki Tibor, miután végre kikapcsolta a videót. – Úgy kezdődik a szóban forgó közlemény, hogy „meg nem erősített hírek szerint”, utána meg okosan beiktatták a „valószínűleg” szót. No persze, mindez még nem jogosítja fel őket arra, hogy bárkiről becsületbe gázoló megfogalmazásokat tegyenek közzé, de a diagnózisom ugyanaz, mint amit már a beszélgetésünk elején közöltem veled: ebből legfeljebb egy viszonylag sokáig húzódó pert lehet kihozni, minimális anyagi kártérítéssel és még csekélyebb erkölcsi jóvátétellel.
– Nagyon jól tudhatod, hogy egyáltalán nem az anyagi kártérítés érdekel – szögezte le Ákos.
– Persze, hogy tudom – bólintott Tibor –, de van itt néhány körülmény, amit ideje lenne átgondolnunk. Nekem legalábbis szöget ütött a fejemben jó pár dolog.
– Mire célzol?
– Itt van ez a bejátszás. Egész végig a bemondó látható, közben pedig három darab fotót vetítenek mögé, ami téged ábrázol, de egyedül.
– És ezen csodálkozol? Naná, hogy egyedül látszom. Én lennék a legjobban megdöbbenve, ha olyan fényképük lenne, amin a nem létező szeretőm társaságában szerepelek.
– Ki kell javítsalak, ők ilyesmit nem állítottak rólad. Mármint, hogy szeretőd van – hajolt a jegyzetei fölé Tibor. – Úgy fogalmaztak: „a tévés pszichológus nemrégiben igen közeli viszonyt kezdeményezett a csatorna egyik fiatal asszisztensével”. Márpedig az „igen közeli viszony” formulába sok mindent bele lehet magyarázni.
– Mi mást lehetne belemagyarázni, mint amit ez az egész aljas közlemény sugall?
– Ezer és egy dolgot. Például azt, hogy az illetőt lélekgyógyászati értelemben engedted közel magadhoz. Hidd el nekem, az ilyesféle megfogalmazásokon hónapokig el lehet szórakozni a bíróságon, és akkor még csak az első fokról beszéltem… Jut eszembe! Szoktál tanácsokat adni a munkatársaidnak?
– Persze, hogy szoktam – vonogatta a vállát Ákos. – De ha valaki megállít a stúdió folyosóján, vagy megszólít a büfében, hogy kikérje a véleményemet, az még nem minősül pszichológiai szaktanácsadásnak. Sosem szoktam ilyenkor elővenni a számlatömbömet – tette hozzá, és maga is meglepődött, hogy ebben a kényes helyzetben egyáltalán képes a viccelődésre.
– Értem – nyugtázta Tibor, és újra csak a jegyzeteibe mélyedt, a tollát forgatva. Aztán felnézett a papírjaiból, és Ákosnak szegezte a kérdést: – Akkor ki lehet ez a meg nem nevezett munkatárs? Van valami tipped?
– Az a baj, hogy sajnos van – temette újra a kezébe az arcát Ákos.
Doktor Bohács nyomban kisegítette a zavarából:
– Ő lenne az a bizonyos Maja, akiről a múltkorában meséltél?
– Igen – emelte fel a fejét Ákos. – Ha netán mégsem ő a célszemély, akkor tippem sincs, hogy ki lehetne az.
– Maradjunk annyiban, hogy a célszemély itt te vagy, nem más – pontosított az ügyvéd. – Mindenesetre azt továbbra is állítom, hogy valami rettentően bűzlik ekörül az egész ügy körül.
– Mire gondolsz? – firtatta Ákos.
Tibor ráhajolt az asztalra, és nagy átéléssel kezdte magyarázni:
– Nézd, a bulvársajtóban egyáltalán nem ritka az efféle szenzációként tálalt leleplezés. Csakhogy mindegyik ügynek van egy közös jellemzője. Nevezetesen, hogy minden egyes esetben közzétesznek egy kompromittáló fotót, vagy valami hasonló képes bizonyítékot.
– Sajnálom, de kicsit eltompult az agyam – vakargatta a fejét Ákos. – Még mindig nem értem, hogy hová akarsz kilyukadni.
– Pedig napnál is világosabb – dőlt hátra az ügyvéd. – Hiányzik a corpus delicti. Egymagad szerepelsz a fotókon, amik a hír hátteréül szolgáltak a stúdióban. És most ne kezdd el újra bizonygatni, hogy a tévécsatorna nem is rendelkezhet efféle fényképpel, mert éppen erről beszélek. Az ilyen szenzációhajhász leleplezések mind úgy keletkeznek, hogy a delikvenseket lencsevégre kapja egy lesifotós. Vagy újabban már akár egy egyszerű járókelő is, a kamerás telefonjával. Mondjuk, amint éppen kézen fogva sétálnak az utcán. Vagy például együtt kávéznak egy szórakozóhely teraszán. Ezeken a képeken később aztán lehet mindenféle kitakarásokat alkalmazni a személyiségi jogok védelmében, de akkor is közzé szokták tenni, jelezve, hogy a kezükben van a bizonyíték, ami a bíróság előtt majd simán megáll.
– Mindezt értem – bólintott Ákos –, de milyen következtetésre jutottál mindabból, amit most elővezettél nekem?
– Most képzeld magad elé a jelenetet – biztatta Tibor –, amint valaki bemegy egy bulvárlap szerkesztőségébe, és előadja, hogy szenzációs sztorit hozott: a híres tévés személyiségnek titkolt viszonya van egy asszisztensnővel. Tegyük fel, hogy te vagy az ügyeletes szerkesztő. Mi lenne az első kérdésed az illetőhöz?
– Szerintem az, hogy milyen bizonyítéka van mindarra, amit elmondott – felelte Ákos.
– Úgy van – bólintott elégedetten Tibor, majd felemelte a mutatóujját: – De létezik olyan eset, amikor hajlandó lennél eltekinteni a bizonyítéktól.
– És melyik eset lenne az?
– Ha az ügy valamelyik szereplője sétálna be hozzád – rukkolt elő a következtetésével Tibor, és olyan diadalmasan nézett a barátjára, mintha máris megnyerte volna a kártérítési pert. – Igazam van? Márpedig az nyilvánvaló, hogy te nem sétáltál be semmiféle szerkesztőségbe, hogy előadj egy nem létező történetet. Akkor viszont csak egyetlen személy maradt, akire a gyanú árnyéka vetülhet, ez pedig nem más, mint maga az asszisztensnő, azaz Maja.
Amikor Ákos a szülei háza felé baktatott, még akkor is ügyvéd barátja szavai jártak a fejében. Végül is teljesen logikus, amit Tibor levezetett, mégis olyan különös, sőt bizarr ez az egész. Mert ugyan mi oka lett volna rá Majának, hogy ezt a nemtelen dolgot megcselekedje? Talán annyira a szívére vette a visszautasítást, hogy ilyen kegyetlen bosszúra ragadtatta magát? Létezne, hogy valaki olyan fokú megaláztatásként élje meg a történteket, hogy még ekkora aljasságtól sem riad vissza, csak azért, hogy egy másik embernek tönkre tegye a karrierjét, a családi életét, és ország–világ előtt besározza a becsületét?
Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy kis híján nekiment egy villanyoszlopnak.
Na de állj! – mondta magának, és nem csak a villanyoszlop miatt. Ha tényleg Maja tette ezt, akkor saját magának is ártott. És ez így már nem logikus. Miért akarná tönkre tenni azt a műsort, amiben ő is dolgozik? Pláne azt a tévécsatornát, amelyik a kenyéradója?
A válasz hamarabb érkezett, mint gondolta volna…
