Magdi a gyerekszoba ajtajában állt, és mosolygott. Elnézte a férjét, élete párját, ahogy lefekteti a kis Bencét, játszik vele és mesél neki.
Félhomály volt, csend és nyugalom. Magdi minden sejtjében érezte, hogy ez lehet a boldogság, és az ilyesféle érzemény csak ritkán jár ki az emberfiának, ezért megpróbált minden idegszálával a jelen történtekre összpontosítani. Amit csak lehetett, elraktározott. Képet, hangot, érzést, illatot, hangulatot, és minden mást, ami ezzel az idillikus jelenettel összefüggött.
Végigsimított egyre jobban gömbölyödő hasán, és félhangosan kimondta:
– Ilyen nagyszerű ember az édesapád. Nagyon várjuk már, hogy megszüless, kicsilány.
Magdi biztos volt benne, hogy a második gyermekük csak kislány lehet, és minden este nógatta a férjét, hogy válasszanak végre egy keresztnevet. Ákos erre ma sem volt hajlandó, inkább szokás szerint panaszkodott, miközben felnyitott egy üveg jóféle bort a nappali közepén állva:
– Az apám állandóan sopánkodik. Semmilyen újítást nem tudok megvalósítani miatta. Anyám meg követi. Ugyanazt szajkózza, amit apám. Együtt sápítoznak, és nem bírják felfogni, hogy ez egy vállalkozás, és kellő tőkeerővel rendelkezünk – rogyott le a kanapéra Magdi mellé, de még nem fejezte be: – Hugi is egyfolytában fennakad mindenen. Nem tudom, mi lenne jó neki. Nem képes értékelni semmit, amit ez a vállalkozás ad neki. Állandóan nyafog és elégedetlenkedik. Ha nem a bátyja lennék, minden bizonnyal már rég kirúgtam volna.
Magdi füléig talán el sem jutottak ezek a szavak. Ő most csak ejtőzni akart. Együtt lenni a férjével. Kiélvezni az este minden örömét, a hangulat megismételhetetlenségét.
– Túl szigorú vagy velük, nem gondolod? – kérdezte halkan, de szinte csak alibiből, és álmosan a férje ölébe hajtotta a fejét.
A háttérben duruzsolt a tévé, de egyikük sem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Mindaddig, amíg Ákos bele nem került a hírekbe…
Először egyikük sem akarta elhinni. Magdi felült a pamlagon, és rémülten meredt a képernyőre, de ez még enyhe reakció volt az Ákoséhoz képest, aki kisvártatva már fel–alá járkált a szobában, és legszívesebben belevágta volna a borosüveget a képernyőbe.
„Meg nem erősített hírek szerint Almási Ákos, a népszerű tévés pszichológus nemrégiben igen közeli viszonyt kezdeményezett a csatorna egyik fiatal asszisztensével. Az eddig kifogástalan családapának ismert közéleti személyiség valószínűleg olyan kalandba bonyolódott, ami rossz fényt vet majd a műsorra, ahol doktor Almási Ákos mindenféle erkölcsi magaslatról osztogatta az életvezetési tanácsokat a hozzá forduló gyanútlan pácienseknek.”
Így szólt a hazug híradás, és csakhamar megcsörrent Ákos telefonja.
– Nem, nem, egy szó sem igaz belőle! – üvöltötte mérgesen a telefonba Ákos, de a lelke mélyén ekkor már tudta, hogy a családja nyugalmas napjai hosszú időre tovatűntek.
Másnap reggel hősünk azonnal az ügyvédjéhez sietett, de korántsem sikerült akkora felháborodást kiváltania belőle, mint amekkorával ő maga érkezett.
– Nocsak, nocsak – pislogott doktor Bohács. – Beindult a negatív propaganda?
– Ne kedélyeskedj, Tibikém, itt a családom nyugalmáról és a becsületemről van szó! – harsogta Ákos. – Ezt a hírfolyamot azonnal le kell állítani!
– Azt nem tudod megcsinálni – csóválta a fejét az ügyvéd. – Ha a fejed tetejére állsz, akkor sem.
– Na ne viccelj! – heveskedett Ákos. – Azt hazudhatnak rólam, amit akarnak, és még csak be sem perelhetem őket?
– Már hogyne perelhetnéd be őket? – vonogatta a vállát Tibor. – Bárkit beperelhetsz, aki ilyesmit mond vagy ír rólad. Pár év, és neked fognak igazat adni, mindez pedig egy gyufacímke nagyságú fizetett hirdetés formájában fog megjelenni a napilapokban.
Ákos a kezébe temette az arcát, és legszívesebben sírva fakadt volna.
A barátja végre megértette, hogy Ákost mennyire megviselték a történtek, ezért a maga módján megpróbálta vigasztalni:
– Idefigyelj, öregem! Attól, hogy egy ócska kis bulvártévé hazudott rólad egy öblöset, még nem kéne ennyire összezuhannod.
– Ócska kis bulvártévé? – emelte fel a fejét Ákos.
– Igen, az. Ne tegyél úgy, mintha a közszolgálatin, vagy valamelyik másik országos csatornán szerepeltél volna a hírekben – erősködött doktor Bohács. – Mellesleg ott soha be nem mondanának egy ilyen ellenőrizhetetlen forrásból származó, útszéli ihletésű pletykát.
Ákost csöppet sem nyugtatták meg ügyvéd barátja szavai:
– Hiába mondod, hogy ócska kis bulvártévé, akkor is sokan nézik. Példának okáért a feleségem is. Pont ezért értesülhettem azonnal a történtekről, mert tegnap este is ez a tévé sugárzott adást a nappalinkban. Érted már?
– Természetesen értem, hogy rosszul érint téged ez a dolog, de…
– Hogy rosszul érint? – pattant fel Ákos a helyéről. – Ezt te csak így fogalmazod meg, hogy rosszul érint? Hát mi a fenéről beszélgetünk itt voltaképpen? Egy viccről? Egy kedélyes kis ugratásról, amin holnap már mindenki csak kacagni fog? Próbáld már megérteni, hogy miről van szó! Valami aljas senkiháziak támadás alá vették a tisztességemet, a családi életemet! Szerinted mit érez most a feleségem, aki a második gyerekünket várja? Szerinted mit gondolnak rólam a betegeim? Mit gondol rólam az újságárus, vagy a zöldséges, akinek holnap majd odamegyek a pavilonjához vásárolni?
Doktor Bohács lehunyta a szemét, ujjait az orrnyergére helyezte, és megpróbálta elképzelni, mely szavak lennének most a leginkább helyénvalóak, de fölöslegesen igyekezett, a szavak most ügyfele szájából törtek elő, egyre hevesebb hanghordozással:
– És erre te csak annyit mondasz, hogy nyugodtan beperelhetem őket? – harsogta Ákos. – És aztán majd évek múlva esetleg bocsánatot kérnek tőlem? Hát én nem ezért jöttem ide. Jogi tanácsért jöttem ide, és elvárom, hogy vedd komolyan az ügyemet. A lehető legkomolyabban!
Most már az ügyvéd is felemelkedett a székéből, és tett pár lépést hátrafelé az iratszekrényéhez.
– Kérlek, próbálj megnyugodni, mert ennek az ügynek a kezeléséhez legfőképpen higgadtság és acélhideg ravaszság szükségeltetik – mondta meglehetősen közömbös hangon, és közben félretolt a polcon néhány iratmappát, majd előhúzott egy üveget. – Ez itt a legjobb skót whisky, amit valaha kóstoltam. Az idejét sem tudom, mikor vettem elő egy ügyfelem jelenlétében. De most úgy gondolom, nagyon rád fér, hogy megigyál velem egy szíverősítőt.
Ákos visszaült a helyére, és némán bólintott. Aztán remegő kézzel nyúlt a formatervezett pohár felé, és egy hajtásra kiitta a tartalmát.
– Bocsásd meg nekem, ha esetleg részvétlennek tűntem – folytatta Tibor –, de hidd el, öregem, ügyvédi praxisom alatt olyan sok hasonló helyzetet éltem már át, hogy ma már semmitől nem tud leesni az állam. Akkor lettem volna képmutató, ha eljátszom, mennyire megdöbbentett, ami veled történt. Lehet, hogy rosszul fog esni neked, amit most mondok, de ez az egész valahol várható volt. Sajnos ilyen világban élünk. Sikeres valaki? Húzzuk le! Szimpatikus? Sározzuk be! Feddhetetlen személyiség? Na, majd mi megmutatjuk, hogy olyan nem is létezik!
– Kicsit úgy tűnik nekem, mintha arra akarnál rábeszélni, hogy nyugodjak bele az egészbe, mert a világ már csak ilyen – vetette közbe Ákos, aztán óvatosan hozzátette: – Öntenél még egy pohárral? Tényleg jó ez a whisky, és most már úgyis itt fog éjszakázni az autóm az irodád előtt.
– Parancsolj – felelte készségesen Tibor, és újra teleöntötte a barátja poharát. – És most térjünk a lényegre. Ahogy mondtad, jogi tanácsért jöttél hozzám. Tehát ne várd el tőlem, hogy odanyújtom a vállamat, csak azért, hogy te alaposan kisírhasd magad rajta. Erre ott vannak a szeretteid. Engem azért fizetsz, hogy a segítségemmel eligazodhass a jog útvesztőiben. Akkor hát hagyjuk az érzelmeket, és foglalkozzunk a szikár jogi tényekkel.
