Vasárnapi ebédek #527

Ákos nehéz szívvel indult haza a szülői házból. Szerette volna, ha már aznap este pont kerül a téma végére, de be kellett látnia, hogy ez nem lehetséges. Ráadásul Magdinak is megígérte, hogy nem marad el sokáig. És persze amiatt is gombóc bujkált a torkában, mert úgy sejtette, hogy a felesége még rosszabbul fogadja majd a mondandóját, mint az édesapja. Csak egy dologban volt biztos, mégpedig abban, hogy Magdinak be kell számolnia a szülői házban lezajlott összes beszélgetésről, mert ha nem így tesz, akkor előbb–utóbb csak még nagyobb bajba keveredik.

Óvatosan nyitott be a saját háza ajtaján. Odabent csend honolt, a neje már ágyba dugta a kisfiukat.

– Valami baj van? – Ezzel a mondattal fogadta a hitvese, és Ákos igazolva látta balsejtelmeit. Magdi elől hiába is akarna eltitkolni bármit, ő már régóta úgy olvas az arckifejezéséből, mint egy nyitott könyvből.

Letelepedtek a nappaliban, és hősünk részletesen beszámolt a szülői házban lezajlott beszélgetéseiről. Miután a végére ért, újabb megdöbbentő mondat hangzott el a felesége szájából:

– Nem értem, miért nem látja be apukád, hogy ez a lakásvásárlás egy minden szempontból kiváló megoldás lenne – csóválgatta a fejét Magdi.

Ákos elhűlve nézett rá:

– Te támogatod az ötletemet?

– Hát már hogyne támogatnám? Csak nézzük abból a szempontból, hogy egy lakás eleve jó befektetés – fejtegette Magdi. – A bankbetétekkel meg a részvényekkel sok furcsa dolog történhet, de egy ingatlannak mindig is meglesz az értéke.

Ákos régóta nem érzett ekkora megkönnyebbülést, és ezt nyomban el is árulta:

– Most nagyon őszinte leszek hozzád, szívem. Szinte biztos voltam benne, hogy te is ellenezni fogod az ötletemet. Azt hittem, nekem esel majd, és újra csak azt vágod a fejemhez, hogy a gyerekeink elől akarom elvenni a pénzt.

Magdi egy darabig csöndesen nézett maga elé, aztán így szólt:

– Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy most meg kellene sértődnöm, avagy örülnöm kéne… Te tényleg egy irigy hárpiának gondolsz engem? Hát már hogyne örülnék neki, ha azt hallom, hogy segíteni akarod a testvéreidet? Eddig talán nem így volt? Nekem tavaly sem az volt a gondom, amit ezek szerint mindmáig hittél. Azért perlekedtem veled, mert úgy éreztem, hogy túl lazán kezeled az anyagi kérdéseket a tévécsatornával. Túl könnyen mondasz le olyan összegekről, amikért vastagon megdolgoztál. Ez volt a bajom, nem más. Nem szívesen gondol arra az ember, hogy a férjét megvezetik és kihasználják mindenféle dörzsölt pesti fickók. Azt, hogy ennyi időt távol töltesz a családodtól, igenis meg kell fizetni. És ha a tevékenységed hasznot hajt, akkor az elsősorban a te pénztárcádat hizlalja, ne pedig másokét.

– Jól van, most már értem, ne magyarázd tovább – ölelte át Ákos nevetve.

Miután ezt a dolgot is sikerült tisztázniuk, Magdi kijelentette:

– Legközelebb én is ott akarok lenni, amikor erről beszélgettek. Hátha ketten könnyebben meggyőzzük a szüleidet. Egyszerűen nem is értem, miért nem örülnek inkább annak, hogy az elsőszülött fiuk minden lehetséges módon segíteni akarja a legkisebb testvérét.

– Azért ne ítéld el őket – mondta Ákos. – Soha nem vetett föl minket a pénz, és nekik még egy darabig emészteniük kell azt a körülményt, hogy ha akarom, akkor igenis vehetek egy lakást a kishúgomnak.

– Megértem én őket, hidd el – felelte Magdi. – Jobb lett volna, ha nem ma állsz elő ezzel az ötleteddel. Gondolj csak bele, alig ér haza Londonból a kislányuk, máris azzal szembesülnek, hogy talán nem sokáig fog velük lakni, és újra csak egyedül maradnak abban a nagy házban.

– Igazad van – ismerte el Ákos. – Mindenesetre ezt már nem tudom visszacsinálni, úgyhogy a jelen helyzethez kell igazítanunk a stratégiánkat.

Ákos feltápászkodott a fotelből, és feltett szándéka volt, hogy elteszi magát holnapra, azonban a művelet némi késedelmet szenvedett. A felesége ugyanis hirtelen a nyakába borult.

– Minek köszönhetem ezt a váratlan szeretetrohamot? – pislogott zavartan Ákos, miután kibontakozott az ölelésből.

– Az utolsó mondatodnak – felelte Magdi, majd látván, hogy a férje nem emlékszik a saját szavaira, megismételte azokat: – „A jelen helyzethez kell igazítanunk a stratégiánkat”. Így fogalmaztál, és ez nekem nagyon jólesett.

Ákos visszahuppant a fotelbe:

– Lehet, hogy túlságosan fáradt vagyok, de még mindig nem értem, mi volna ennek a mondatnak a jelentősége…

– Szívesen elmagyarázom – telepedett mellé Magdi. – A megoldás kulcsa az, hogy többesszámban fogalmaztál. Van fogalmad róla, milyen rég nem hallottam tőled ilyesmit? Hosszú évek óta most érzem először, hogy egyenrangú partnernek tekintesz. Akivel közös a stratégia. Aki egyenjogú társ, nem pedig egy mellékszereplő. Lehet, hogy te nem tudod, mi ennek a jelentősége, de én nagyon is érzem.

Ákos akaratlanul is a kezébe temette az arcát. Kissé sok volt ez neki mára, de Magdinak eszébe sem jutott abbahagyni:

– Hidd el, jólesik azt érezni egy feleségnek, hogy a férje teljes jogú partnernek tekinti. Jólesik érezni, hogy egy csapat vagyunk. Közösek a céljaink, és ezért együtt munkálkodunk. Tudom én jól, hogy te keresed a pénzt, te tartod el a családot, én ezzel már régóta tisztában vagyok. Azt is tudom, hogy ez már mindig így lesz. Nem lázadoztam, nem szóltam egy árva szót sem, mert hát mit is szólhattam volna? Az én dolgom az, hogy a hátteret biztosítsam. És tudod, mit mondok? Nekem nagyon is kedvemre való ez a feladat. Szeretem, amikor megdicséred a főztömet. Jó látni, hogy a megelégedésedre szolgál, hogy mindig van tiszta törölköző, tiszta ruha, vasalt ágynemű. Az öltönyeid mindig kitisztíttatva ragyognak, mint ahogy az egész ház. Rend és tisztaság van, és ez nekem köszönhető, ez az én feladatom. És a kis Bence ellátása is. Nagyon sokáig vártam rá, hogy gyermekünk legyen, nem létezhet semmi, ami fontosabb lenne számomra, mint az ő fejlődése. Szívem minden szeretetével gondozom, minden figyelmem az övé. De azt szeretném a legjobban, ha olyan családban nőne fel, ahol csupa pozitív élmény éri. Ahol kiegyensúlyozott, szeretetteljes miliő veszi körül. És ehhez az is hozzátartozik, hogy az apukája meg az anyukája jóban legyenek egymással.

Magdi óvatosan a férje felé fordult, és rájött, hogy itt már nincs szükség több szóra. Csöndben felemelkedett a helyéről, adott Ákos fejére egy puszit, és elvonult lefeküdni.

Ákos még sokáig ült a nappaliban, többnyire az arcát a kezébe temetve. Nehéz volt megemésztenie az élete párjától hallottakat. Főleg annak tükrében, hogy kevéssel előtte az édesapjától kellett dorgáló szavakat elszenvednie.

„Hát most szólok, nagyon elszaladt veled a ló” – egyre csak ez zakatolt a fejében. És ahogy Magdi iménti közlendőjét is újra és újra végigfuttatta az elméjében, egyszer csak elsírta magát. Amúgy csöndesen, férfimódra. Végigperegtek a könnyei az arcán, és hirtelen olyan elárvultnak érezte magát, mint akinek senkije sincs.

Tényleg ilyen vagyok? Létezne, hogy ez vagyok én? Minden jó szándékom ellenére pont azokat bántom meg folyamatosan, akik a legközelebb állnak hozzám? Észre sem veszem, és belegyalogolok azoknak a lelkébe, akik a legjobban szeretnek engem?

Mázsás súlyt érzett a mellkasán, és hiába emelkedett fel ültő helyéből, a terhet nem bírta lerázni. Még erősebben tört rá a sírás, még erősebben feszítette a fájdalom, és egyszerre olyan boldogtalannak érezte magát, mint még soha.

– Na, milyen szép lenne, ha most így látnának a kedves tévénézők – sóhajtott keservesen, aztán maró öngúnnyal hozzátette: – A mindenkin segítő tévés pszichológus, aki a saját nappalijában bőg, mert nem tud megbirkózni az élete nyűgjeivel…