Január egyik ködös reggelén Ákos útnak indult Budapestre, hogy megkösse az új évadra szóló szerződést a tévécsatornával. Természetesen ügyvéd barátja is elkísérte, s még alig hajtottak fel az autópályára, Dr. Bohács máris sulykolni kezdte az instrukciókat:
– Ne feledd, te vagy nyerő pozícióban, úgyhogy kellő magabiztosságot várok el tőled.
– Rendben – dörmögte Ákos, és belekezdett egy előzésbe.
– Nyilván először ők fognak előállni egy ajánlattal. Hagyd, hogy végigmondják, amit akarnak, egyetlen szóval se kommentálj semmit.
– Jól van.
– Az is lehet, hogy már megfogalmaztak egy szerződéstervezetet, és le is írták. Ha így áll a helyzet, olvasd el figyelmesen, de közben a te arcodról semmit se lehessen leolvasni. Utána pedig hagyd, hogy én szólaljak meg először… Érted, amit mondok? Figyelsz rám egyáltalán?
– Nézd, Tibikém, a közlekedés veszélyes üzem, még autópályán is. Nem igazán jók a látási viszonyok, és épp egy kamiont előztem meg az imént. Nem hinném, hogy ez a legalkalmasabb időpont a stratégiánk kialakítására. Ha itt fejre állunk, akkor tárgytalanná válik bármiféle taktika, mert nyakig gipszben már nem mi leszünk nyerő pozícióban. Úgyhogy csak üldögélj nyugodtan, próbálj semleges témákkal előhozakodni, vagy legalábbis olyanokkal, amik nem igényelnek különösebb koncentrációt. Fél óra múlva megállok egy igényes benzinkútnál, a kávézóban meghívlak valamire, és ott majd szépen megbeszélünk mindent.
Tibor megrántotta a vállát, majd hosszú percekig hallgatott. Utána pedig azt kérdezte:
– Hogy álltok mostanában az asszonnyal? Semmi vihar?
Ákos elmosolyodott:
– Ha van, ami csöppet sem semleges téma számomra, az éppen ez. De sebaj, örömmel számolok be róla, hogy a viharfelhők elvonultak, semmi dörgés, semmi villámlás, szélcsend van és derűs napsütés.
– Egy meteorológus veszett el benned – morogta Dr. Bohács, majd hozzátette: – De azért örülök, hogy végre rendbe jöttek a dolgaitok. Az anyagiak terén hogy álltok? Megfogadtad végre a tanácsomat, és saját hatáskörbe vontad ezeket az ügyeket, vagy még mindig tartod magad a saját, furcsa ideádhoz? Netán az a helyzet, hogy a kedves feleséged egészen konkrét utasításokkal látott el a tárgyalásra vonatkozóan, mégpedig ama tárgyban, hogy milyen összeggel lenne elégedett?
– Az ég áldjon meg, Tibikém, nincs öt perce, hogy arra kértelek, egyelőre hanyagoljuk ezt a témát. Miért kötsz rá mindenről az előttünk álló tárgyalásra? – fortyant fel Ákos, mire az útitársa mentegetőzni kezdett:
– Jó, igazad van, elnézést. Tudod, ez afféle szakmai ártalom. – Aztán némi hallgatás után egy valóban semlegesnek szánt témával próbált előhozakodni:
– Most, hogy hazaköltöztetek, jársz újra Loki–meccsre? Voltál már az új Nagyerdei Stadionban?
Azt gondolta, hogy ezekkel a kérdésekkel nem lőhet bakot, de csodálkozva tapasztalta, hogy Ákos még a korábbinál is jobban felmérgelte magát:
– Na, ezt csak hagyjuk! Egyszer mentem ki az ősszel meccsre, akkor is egy csúfos vereséget kellett végigszenvednem. Azóta még a tévében sem vagyok hajlandó megnézni az aranylábú fiainkat. Én nem egy ilyen csapatra emlékeztem. Az ilyen produkciókhoz nem szoktam hozzá. És borzasztóan elkeserít, hogy a szép új stadion hétről hétre kong az ürességtől. De egyáltalán nem a szurkolókat hibáztatom. Kinek van kedve ilyen meccseken a lelátón dideregni? És a legbosszantóbb az, hogy nemrég ez még egy sikertörténetnek indult… Úgyhogy ezt a témát is hanyagoljuk inkább.
– Rendben van, de azt azért megállapíthatjuk, hogy nem könnyű veled beszélgetni – vakargatta a fejét Tibor. – És ez egy pszichológus esetében csöppet sem előnyös.
Ákos végre elnevette magát, ami aztán Tiborra is átragadt, úgyhogy a hangulat újra derűssé vált az autóban. Egészen addig, amíg a rádió be nem mondta, hogy baleset történt az M3–ason, Gyöngyös térségében máris hatalmas torlódás tapasztalható.
– Már csak ez hiányzott – jajdult fel Ákos. – Lehet, hogy mégsem állunk meg hamarosan kávézni.
– Szerintem meg pont most kéne megállni – ellenkezett Tibor. – Ez esetben, mire odaérünk Gyöngyös térségébe, remélhetőleg megszűnik a torlódás is.
– Tudod nagyon jól, hogy szeretek mindenhová pontosan érkezni. Ráadásul, ha kések, az úgy venné ki magát, mintha valamiféle sztárallűröket óhajtanék felvenni, ez pedig aztán tényleg nagyon távol áll tőlem.
Végül azonban nagyon egyszerűen oldódott meg a kérdés. Ákos egy idő után annyira ásítozott, hogy jobbnak látta betérni az első útba eső benzinkúthoz egy kávéra.
Egy viszonylag félreeső asztalnál telepedtek le, és Dr. Bohács azonnal hozzákezdett az okításhoz:
– Tehát vegyük át még egyszer. Semmire nem reagálsz, amíg én meg nem szólalok. Semmit nem véleményezel, még csak a szemöldöködet sem tolod föl… – Azzal végeláthatatlanul sorolta az instrukcióit, amiket Ákos voltaképpen már az elmúlt időszakban is hallhatott, amikor a barátja ügyvédi irodájában a pesti tárgyalásra készültek. Mégis nehezére esett magáévá tenni az előirányzottakat, és ez Tibornak is szemet szúrt:
– Egyébként félelmetes, hogy mennyire élhetetlen vagy – fejezte be végül a szóbeli edzést. – Komolyan mondom, téged nehezebb lesz képviselnem, mint eddig bármelyik ügyfelemet.
Ákos elgondolkodva kavargatta a kávéját:
– Nagyon jól ismersz, és tisztában vagy az anyagi helyzetemmel is, Tibikém. Tudhatod, hogy nekem ezek a pénzek már…
– Ilyesmit ne is halljak tőled! – vágott közbe szigorúan az ügyvéd. – Még négyszemközt sem. A pénzből soha nem lehet elég. És az a pénz, ami nálad is lehetne, sokkal rosszabb helyen van valaki másnál. Ezt tartsd szem előtt.
– De én ezzel a felfogással nem tudok azonosulni – jegyezte meg szelíden Ákos, és gondolatban máris otthon járt. – A feleségem a második gyermekünket várja. Nemsokára kétgyerekes családapa leszek, ha Isten is megsegít. Van jó munkám, szerető családom, egy szakajtónyi pénzem, amivel már nem is tudok mit kezdeni. Népszerű és sikeres vagyok. Mi kellhet ennél több? Néha úgy érzem, meg sem érdemlem, hogy ennyire a tenyerén hordoz a Gondviselés. Ne csodálkozz, ha nem ezt a mai tárgyalást tekintem életem legfontosabb eseményének.
Dr. Bohács nagyot sóhajtott. Ő bezzeg momentán ezt a mai tárgyalást tekintette élete legfontosabb eseményének, és a pánik kerülgette Ákos szavainak hallatán. No persze, nem azért volt dörzsölt ügyvéd, hogy ennek jeleit ki is mutassa, azt viszont elhatározta, hogy minden módon megpróbálja rávezetni Ákost, viszonyuljon sokkal komolyabban az előttük álló feladathoz.
– Nézd, öregem – kezdte barátságos hanglejtéssel. – Te már az iskolában is egy kicsit habókos voltál, ezt mind jól tudtuk. És én messzemenőkig igyekszem tiszteletben tartani az idealizmusodat. De hadd emlékeztesselek valamire. Mikor is kezdődött az a sajnálatos rossz periódus a becses nejeddel? Pontosan akkor, amikor te azon a bizonyos forró nyári napon meglehetősen ütődött módon tárgyaltad le a díjazásodat a tévécsatorna embereivel. Ennek nem szabad megismétlődnie. Képzeld csak magad elé, ahogy hazaérsz a meghitt családi fészekbe, és Magdolna arról értesül, hogy te már megint elszúrtad. Már megint nem szakajtottad le a napnak virágát. Már megint elszalasztottad a lehetőséget, hogy az eléd táruló lehetőségekből kipréselj mindent, az utolsó cseppig. Mit fog akkor szólni a nejed? Megmondom én neked látatlanban is, édes öregem. Csalódott lesz, de mélységesen. Hiányzik ez neked? Éppen most, amikor a második gyermeketeket hordozza a szíve alatt? Hát én a helyedben biztosan nem akarnám felidegesíteni ilyesféle hírek közlésével. Meghitt családi fészekből újra csak rideg és veszekedéssel teli otthont akarsz?… Arról nem is beszélve, hogy tudtommal nagy családot szeretnél. Lehet még akár négy vagy öt gyereketek is, mint a szüleidnek. Őket talán nem kell majd kistafírozni? Nem kell lakást, kocsit venni nekik? Nem kell elindítani őket a nagybetűs életbe? Hidd el nekem, ahhoz aztán rengeteg pénz kell, és ha te nem ragadsz meg minden lehetőséget most, amíg fut veled a szekér, később már hiába vakargatod a fejedet.
