Ákos elmagyarázta az édesanyjának az internetes telefonálás feltételeit, s ezzel sikerült csillapítania a kedélyeket. Este, amikor Magdival és a kis Bencével hazaindultak, örömmel és egybehangzóan állapították meg a kocsiban, hogy a szülők már sokkal nyugodtabban viszonyulnak az ikrek Londonban tartózkodásához.
– Holnapra mit tervezel? – kérdezte Magdi, hogy elterelje a szót a témáról.
– Valószínűleg egész nap kiadó rendelőket fogok felkeresni – felelte a férje. – Ideje beindítani a debreceni praxisomat, mert lassan nyakunkon az ősz, és most már mindennap várom, hogy a pesti tévécsatornától is megkeressenek.
Ákos reménye nem bizonyult hiúnak. Negyvennyolc óra sem telt el a fenti párbeszéd után, a műsorigazgató újra jelentkezett.
– Kidolgoztunk egy olyan anyagi konstrukciót, ami előreláthatóan az ön tetszését is el fogja nyerni, Almási úr – bocsátotta előre. – Azt hiszem, mihamarabb össze kellene hoznunk egy újabb találkozót.
Ákosból előbújt a vérbeli pszichológus, és hirtelen ötlettől vezérelve újabb teszttel próbálkozott:
– Mi lenne, ha ezúttal önök keresnének fel engem? – kérdezte könnyed, csevegő stílusban. – Tudják, a költözés miatt elég sok a tennivalóm, így hát számomra komoly problémát jelentene, ha kiesne egy napom egy pesti utazás miatt.
A műsorigazgató szinte azonnal rávágta:
– Lehet róla szó.
Ákos elmosolyodott. Kifejezetten jó jelnek értékelte, hogy a műsorigazgató habozás nélkül igent mondott a felvetésére. „Úgy látszik, vagyok nekik annyira fontos, hogy helybe jöjjenek tárgyalni, és nem engem fárasztanak fel a fővárosba” – gondolta, de a beszélgetőtársának persze csak ennyit mondott:
– Remek. Nem fogják megbánni. Debrecen az évnek ebben a szakaszában csöppet sem unalmas város, egymást érik a jobbnál jobb programok. Ha esetleg mégsem tudnánk megegyezni, akkor sem fogják úgy érezni, hogy fölöslegesen utaztak le a Hajdúságba.
Úgy látszott, a tévéseknek meglehetősen sürgős a megállapodás tető alá hozatala, mert harmadnapra már a cívisváros vendégszeretetét élvezték. Bevették magukat a főtér egyik árnyas teraszára, nem messze egy vidáman csobogó szökőkúttól, és itt várták hármasban dr. Almási Ákost: a műsorigazgató, az asszisztense, illetve a tévécsatorna ügyvédje. Mindhárman meglepődtek, hogy hősünk ezúttal is egyedül érkezett a találkozóra, és ennek a műsorigazgató hangot is adott:
– Ne haragudjon, hogy rákérdezek, Almási úr, de jogi képviselőt nem hozott magával?
Ákos elmosolyodott:
– Jogi képviselőt? Hát csak nem állunk máris perben? – Aztán kedélyesen intett a pincérnek, és rendelt egy jeges üdítőt. Utána pedig visszafordult beszélgetőtársaihoz, és így szólt: – Nézzék, uraim, én ehhez az egész projekthez sokkal oldottabban viszonyulok, mint önök. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne venném eléggé komolyan. Biztosíthatom önöket, hogy ha majd a célegyenesbe érkezünk, az ügyvédem is át fogja nézni a szerződésünket, a legnagyobb alapossággal. De addig miért kéne rágörcsölnünk a témára?
– Szerintünk máris a célegyenesben vagyunk – jegyezte meg az asszisztens, mire Ákos elégedetten bólintott:
– Nos, ha ez így van, akkor halljuk annak a bizonyos üzleti konstrukciónak a részleteit, amiről telefonon már ejtettünk pár szót.
– A következő az ajánlatunk – vette át a szót az ügyvéd: – A szerződésben nem határozunk meg az ön számára külön honoráriumot…
– Hűha! Ez eddig nem hangzik jól – vetette közbe Ákos, de csak afféle feszültségoldó megjegyzésként. Igazából nagyon is érdekelte, milyen megoldással rukkolnak elő a partnerei. Mint hamarosan kiderült, ez a bizonyos megoldás magában hordozott egy–két csapdát.
– A dolog lényege annyiban foglalható össze tömören – folytatta az ügyvéd –, miszerint a műsor reklámbevételein ötven–ötven százalékos arányban osztozna a tévécsatorna és ön, mint a műsor lelke és házigazdája. Természetesen a költségek levonása után.
– Mármint kinek a költségeiről van szó? – vonta össze a szemöldökét Ákos.
– A tévécsatorna költségeiről – felelte az ügyvéd.
Ákos elgondolkodva kortyolt bele az üdítőjébe, de közben az agya villámgyorsan végigfuttatott néhány lehetséges variációt. Ahogy letette a poharát, már készen is állt egy meglehetősen markáns válasszal:
– Nekem ez az ajánlat csöppet sem nyerte el a tetszésemet, uraim.
– Na de hát miért? – hüledezett a tévécsatorna ügyvédje. – Ez a konstrukció nemhogy korrekt, hanem egyenesen nagyvonalúnak nevezhető.
Ákos egy pillanatra oldalt fordította a fejét, s megszemlélte a szökőkút káváján pancsoló gyerekeket, aztán visszafordult az asztaltársasághoz:
– Véleményem szerint nagy különbség van aközött, hogy valami korrekt, illetve látszólag korrekt – jegyezte meg, a korábbinál sokkal komolyabb hangon. Majd részletesen ki is fejtette, mire gondol: – Én igazán nem feltételezek önökről semmi rosszat, uraim, de ezen a tárgyaláson mégiscsak egy személyben képviselem magamat és a saját érdekeimet. Márpedig én nem vagyok televíziós szakember. Sem pedig adószakértő. Honnan is tudhatnám, mi minden fér bele egy műsor gyártási költségeibe az adóhatóság szerint? Mondjuk a rendezőasszisztens benzinszámlája, mivel vidékről utazik fel a stúdióba? Vagy a műsor óriásplakátokon való hirdetésének ára?… És nem akarom sorolni, mert mindezekhez nem értek, és nem is szeretném mélyebben beleásni magam, elvégre nem ez lesz a dolgom a műsorral kapcsolatban. Viszont sajnálatos módon felsejlik előttem egy eléggé borús kép. Nevezetesen az, hogy egy–egy műsor költségei mondjuk ötmillió forintot tesznek ki, a reklámbevételek pedig teszem azt ötmillió–ötvenezer forintot. Egyszerű kivonás, marad adásonként ötvenezer forint haszon, azt megfelezzük, én pedig ezáltal még annyit sem kapok, mint amekkora honoráriumot első körben ígértek nekem. De boldog lehetek, mert a benzinköltségemet legalább fedezi a dolog. Eközben pedig önök mindent a saját cégeikkel gyártatnak le, tehát az a bizonyos ötmilliós műsorköltség nem is kiadás, elvégre házon belül marad.
A műsorigazgató és az ügyvéd szinte egyszerre kezdte némán legyezgetni magát egy–egy szalvétával, amit a fagylaltjuk mellé kaptak, az asszisztens viszont elérkezettnek látta az időt, hogy magához ragadja a szót:
– Ebből is látszik, hogy maga valóban nem tévés szakember, doktor úr. Korántsem úgy működnek a dolgok, ahogy azt ön elképzeli – közölte fölényesen, aztán részletekbe menő tájékoztatást nyújtott a gyártás során felmerülő költségekről, illetőleg azok elszámolásáról. Annyira belelovalta magát a tudálékos előadásba, hogy szónoklata végén már igencsak bennfentes információk közlésére ragadtatta magát: – A kishitűségén alapszik a számítása, Almási úr, ezért mondott ötmillió forintot a várható reklámbevételre, pedig az ennek nagyjából a dupláját fogja kitenni, tehát jóval magasabb díjazásra számíthat annál a bizonyos ötvenezer forintnál.
A nagyívű előadás ezen pontján az ügyvéd félrenyelte a fagylaltját, a műsorigazgató pedig összeroppantotta a pálcikát, amit a hűsítő édességhez kapott.
Ákosnak természetesen semmilyen történés nem kerülte el a figyelmét. Igyekezett visszafojtani frissen támadt vidámságát, de legbelül szinte ujjongott. Ja, vagy úgy? Szóval ezek itt legalább tízmilliós reklámbevételre számítanak?… Az persze részletkérdés, hogy most a műsorigazgató bizonyára megfojtaná az asszisztensét egy kanál vízben, ha nem a hisztérikusan köhögő ügyvéd lapockájának paskolásával lenne elfoglalva, de ez legyen az ő belső ügyük. Mi maradjunk szigorúan annál, ami ránk tartozik – gondolta magában, aztán úgy értékelte, itt van a tárgyalásnak az a pontja, amikor eljött az idő merész kijelentések megtételére…
