Vasárnapi ebédek #510

Miután Ákos beszállt az autóba a felesége mellé, még nem indította be a motort. Nagyot fújtatott, hátradőlt az ülésen, majd így szólt mosolyogva:

– Hitted volna, drágám, hogy ennyire tenyerén hordoz minket az Isten?

A debreceni kertváros egyik csöndes utcácskájában parkoltak, egy olyan ház előtt, amit gyakorlatilag pár perccel ezelőtt vásároltak meg.

Magdi egyelőre nem osztozott maradéktalanul hitvese boldogságában:

– Azért alkudhattál volna még egy kicsit – jegyezte meg szemrehányóan.

Ákos most oldalra fordult, az anyósülés felé, és értetlenül fürkészte felesége arcát:

– Nem értelek. Amikor fotókon láttad, már akkor is beleszerettél a házba. Most, hogy másodjára jártunk itt, már szinte nem is tudtad elrejteni az elragadtatásodat. Csodálatos ház, csinos porta, négy utcányira a szüleim lakhelyétől. A közelben játszótér, bevásárlóközpont, posta, edzőterem, bababolt… egyszóval minden, ami egy kismamának fontos lehet. Akkor hát mi a baj? Miért nem tudsz végre örülni?

– Alkudhattál volna még egy kicsit – ismételte meg Magdi a közleményt.

– Ugyan már, mit számít ebben a helyzetben néhány százezer forint? – legyintett Ákos. – Nagyon kérlek, ha már nem tudsz maradéktalanul örülni, legalább az én boldogságomat ne rontsd el. – Azzal beindította a motort, és kihajtott a csöndes kis utcából.

Magdi némán tűnődve ült az anyósülésen. Arra gondolt, talán soha nem fogja megszokni, hogy immár nem kell anyagi gondokon rágódnia. Azelőtt az egész élete úgy telt, már szinte kicsiny gyermekkorától kezdve, hogy folyton anyagi problémákkal küszködött a családja. Most meg tessék: egy–két millió ide vagy oda, az nem számít.

Nagyot sóhajtott, és megpróbálta elhessegetni ezt a problémát, de amint ez sikerült, mindjárt ott volt egy másik. A költözés. Nyilvánvaló, hogy az ügylet hamarosan lezajlik, és akkor jöhet a pakolás, csomagolás, költözködés, amitől a fiatalasszony úgy félt, mint a tűztől.

Később azonban – Magdi őszinte csodálatára – ez a gond is úgy elszállt, mintha ott sem lett volna. Két hét múlva ugyanis a férje számtalan dobozzal állított haza. Jobban mondva kisebb–nagyobb kartonlapok garmadájával, amikből elkezdett mindenféle dobozokat hajtogatni.

– Várj, kitalálom – szólt elgondolkozva Magdi. – Bérbe adtad a házat egy amatőr színjátszó csoportnak, akik Örkény Tóték című darabját fogják előadni.

– Igazán értékelem a humorodat, drágám – szuszogta Ákos –, de még annál is nagyobbra értékelném, ha segítenél a munkában. Ha jól haladunk, hamarosan megrendelhetjük a költöztető brigádot. Horváth úr ugyanis ma reggel telefonált, hogy korábban sikerült kiüríteniük a házat, mint tervezték, így hát akár már a hétvégén költözhetünk is.

Magdin gyakorlatilag egyszerre lett úrrá az öröm, az izgalom és a pánik. Utóbbi azonban kisvártatva elmúlt, mert nagyon megnyugtató volt, amit a hitvese felvázolt:

– Szépen bepakolunk ezekbe a dobozokba, és mindet felcímkézzük. Legközelebb pedig akkor látod majd őket, amikor már az új házunk nappalijában fognak sorakozni.

Hetvenkét óra telt csak el ezen mondatok elhangzása után, és Magdi immár az új házuk nappalijában állva konstatálhatta: az a legidegesítőbb és egyúttal leginkább imádnivaló a férje urában, hogy mindig igaza van. Ha ő egyszer megígéri, hogy a költözés a lehető legkevesebb kényelmetlenséggel és bosszúsággal fog lezajlani, akkor a szavára bízvást lehet várat építeni.

A fiatalasszony egyelőre boldog révületben járta végig a ház különböző helyiségeit, aztán megállt a konyhaablaknál. Épp azt tervezgette, milyen mintájú anyagból fog ide függönyt varrni, amikor egyszer csak összevonta a szemöldökét, és így kiáltott:

– Ákos, gyere gyorsan! Valami gyanús alak áll a kertkapunk előtt!

Ákos kitrappolt a kapuhoz, szélesre tárta azt, majd érdeklődve tekintett az alacsony, szegényes öltözékű emberkére, aki a következő kérdést intézte hozzá:

– Hát maga meg kicsoda?

Mi tagadás, Ákos meglepetése nagyobb nem is lehetett volna. Amikor ugyanis az ember kinyitja a saját otthonának kapuját, a legkevésbé sem tart indokoltnak egy ilyen kérdést ismeretlen személyazonosságú illetők részéről.

– Jó napot kívánok! – köszönt rá jelentőségteljesen a férfira, mire az elszégyellte magát:

– Ööö…, hát én is jó napot kívánok – pótolta be zavartan a mulasztását. – Tulajdonképpen én Horváthékat keresném.

– Ők már nem laknak itt, mi vettük meg a házukat – közölte Ákos.

– Hát ez baj – vakargatta a fejét a jövevény.

– Szerintem nem annyira – jegyezte meg kedélyesen Ákos. – Tudok valamiben segíteni magának?

– Remélem, hogy tud – kapott az alkalmon a férfi. – Ugyanis az a helyzet, hogy én szoktam a Horváth úrék háza táján mindenfélét megszerelni, meg füvet nyírni, meg más ilyesféle munkákat elvégezni. Ha meg tetszene adni az új címüket, azt nagyon megköszönném. Gondolom, most is laknak valahol ugyebár, és hátha jól jönne nekik, ha továbbra is a szolgálatukra lehetnék.

Most Ákoson volt a sor, hogy a fejét vakargassa:

– Nézze, én sajnos nem adhatom meg az új címüket, mivel engem erre Horváth úr nem hatalmazott fel. Azt javaslom, keresse fel a pékségükben, és akkor megbeszélhetik a további teendőket.

Amikor Ákos elmesélte a feleségének, milyen párbeszéd zajlott le a kapunál, Magdi bosszúsan csattant fel:

– Igazán beinvitálhattad volna azt az embert, vagy legalább elkérhetted volna a telefonszámát.

– Aztán minek?

– Még kérded? Nekünk talán nem jönne jól, ha valaki segítene füvet nyírni, a medencét takarítani, meg elvégezni a kisebb–nagyobb javításokat a ház körül? Arról nem is beszélve, hogy ez az ember valószínűleg ismer minden fűszálat, minden szöget ezen a portán, jól jöhettek volna a szolgálatai.

– Igazad lehet – ismerte el Ákos. – Ha minden kötél szakad, majd elkérem Horváth úrtól a telefonszámát. Mindenesetre az azért elgondolkodtató, hogy ha tényleg ennyire nagy segítség volt számukra az illető, akkor vajon miért titkolták el előle, hogy el akarnak költözni…

Nem sikerült alaposabban meghányni–vetni a témát, mert ekkor megint csöngetett valaki. Ezúttal egy asszony állt a kertkapuban.

– A kenyerekért jöttem – mondta, miután a ház ura kisietett hozzá.

– Milyen kenyerekért? – értetlenkedett Ákos, de aztán hamar észbe kapott: – Nézze, mi az a család vagyunk, akik megvették a házat Horváthéktól. De én nem tudok magának kenyérrel szolgálni, mert nem pék vagyok, hanem pszichológus. Azt javaslom, tessék talán felkeresni Horváth urat a pékségében.

Ákos most már kissé bosszúsan tért vissza a házba:

– Holnap az első dolgom lesz, hogy kicseréltetem a kapun a névtáblát – dohogta. – Lassan idejön érdeklődni a fél kertváros. Miért nem tájékoztatták vajon ezek a Horváthék az ismerőseiket a költözésről?

A furcsa sorozat nemsokára egy újabb látogatóval bővült. Ezúttal egyensapkás fiatalember állt a kapuban, s mint kiderült, egy csomagküldő cég alkalmazottja volt.

– Meghoztam a konyhai robotgépet – jelentette ki büszkén, és igazán nem értette, a házigazda miért nem örül a közleménynek.

– Mi nem rendeltünk ilyesmit, és az a helyzet… – kezdte Ákos, de a kézbesítő udvariatlanul közbevágott:

– Kérdezze csak meg a feleségét, biztosan ő rendelte.

Ekkorra már Magdi is kíváncsian kisétált a kertkapuhoz, és a csomagolást látva felcsillant a szeme:

– Fizesd ki, kérlek – mondta Ákosnak, és a kézbesítő elégedetten állapította meg magában, hogy ezúttal sem csalt a szimata: ezek az asszonyok megrendelnek mindenfélét, aztán csak akkor szólnak róla a férjüknek, amikor fizetni kell.