– Mi az, hogy önös érdekből agitálok? – méltatlankodott Julika. – Talán csak az én érdekem lenne, hogy a fiatalok hazaköltözzenek? Nem ez szolgálná mindannyiunk érdekét?
– Kicsit halkabban, drágám, még a végén meghallják a gyerekek – riadozott Károly, de a hitvese ekkorra már kellőképpen belelovalta magát a témába:
– Még jó, hogy a végén nem nekem kell bocsánatot kérni, amiért mindannyiunk szempontjait figyelembe veszem! Még jó, hogy a végén nem nekem kell bocsánatot kérni, amiért képes vagyok nem csak az anyagi szempontok mentén gondolkodni!
– Most tényleg azt akarod, hogy még az unokánk is felébredjen a hangodra? – firtatta nyugtalanul a családfő.
– Kár, hogy ő még nem tud nyilatkozni – sajnálkozott Julika. – Ő aztán adna nektek, ne félj, ha tudna beszélni!
– Most már nemcsak hangos, de nagyon igazságtalan is vagy, szívem – jegyezte meg Károly, de Julika ekkor már szinte magáról megfeledkezve „szinkronizálta” a kis Bencét:
– „Nagypapa! Hát te nem akarsz mindennap találkozni velem? Nem akarod, hogy a közeledben éljek? Fontosabb neked, hogy hány példány fogy el a könyveidből?”
Almási Károly egyféleképpen vélte lecsöndesíthetőnek a nejét. Bebújt az ágyba, és a fejére húzta a paplant.
A másnapi reggelinél Ákos meglepő bejelentést tett:
– Nem igazán tudtam aludni az éjjel. Folyton csak azon rágódtam, amiről tegnap beszélgettünk. Úgy döntöttem, nem hagyhatom, hogy ez az áldatlan állapot egyre csak szélesedjen. Mindenki úgy készüljön, hogy Debrecenbe költözünk.
Még szerencse, hogy ez a bejelentés akkor született, amikor már mindenki befejezte az étkezést, ellenkező esetben elképzelhető, hogy egyeseknek megakadt volna az utolsó falat a torkán.
– Biztos, hogy jól átgondoltad ezt a döntést, nagyfiam? – aggodalmaskodott a családfő.
– Efelől nyugodt lehetsz, apa – bólintott Ákos. – Senkinek sem jó, ha ez a bizonytalanság fokozódik. Nekem már a tegnap esti perpatvar is betette a kaput, semmi kedvem hozzá, hogy azokkal az emberekkel csatázzak a közeljövőben, akiket a legjobban szeretek, akikért mindennap beállok a taposómalomba.
– Akkor a tévés szereplés is ugrott? – érdeklődött lebiggyedő ajakkal Magdi.
– Szó sincs róla – próbálta megnyugtatni a férje. – Ha pár hét múlva megfelelő ajánlatot tesz le elém a csatorna, akkor majd legfeljebb heti egy napot erre a munkára szánok. És ebben az esetben, hogy ne kelljen annyifelé szakadnom, halasztani fogom a debreceni praxisom beindítását.
Julikának nem akadt egyetlen kérdése sem. Ő csak némán, boldogan és büszkén hallgatta elsőszülött fia elbeszélését.
Az ünnepi könyvhét hamarabb elérkezett, mint bármelyikük hitte volna. Egy pesti kávézó teraszán üldögélve Ákos maga is az idő relatív mivoltán tűnődött, amikor a tévécsatorna munkatársai megérkeztek.
A gyakorlott pszichológusnak már a bemutatkozás során feltűnt, hogy beszélgetőtársai azzal a jellegzetes gőggel tekintenek rá, mint ahogy bizonyos pesti fickók a vidéki emberre szoktak. Fölényeskedő hozzáállásuk aztán a diskurzus első szakaszában is kidomborodott, de Ákost nemhogy bántotta volna ez a körülmény, sokkal inkább szórakoztatta. Még némi provokációra is futotta a jókedvéből. Amikor például a műsorigazgató megjegyzést tett a nyakkendőjére, Ákos kedélyesen tájékoztatta:
– Az egyik páciensemtől kaptam, ő meg egy turkálóban szerezte be. Mégpedig egy hétfői napon. Olyankor van bálabontás, és néha egészen menő cuccokra szert lehet tenni, hihetetlenül olcsón. – Aztán pedig élvezte, hogy a beszélgetőtársai sűrű pislogásba kezdenek.
A leendő műsor szerkezetének megtárgyalása könnyebben ment, mint hitték volna. Kiderült, hogy a két félnek szinte ugyanazon a hullámhosszon mozognak a gondolatai. Amikor viszont az anyagiakra terelődött a szó, egyszeriben odalett az egyetértésen alapuló harmónia. A honorárium kapcsán Ákos a szemöldökét felhúzva érdeklődött:
– Uraim, ezt bruttó vagy nettó összegként kell értelmeznem?
– Ez természetesen a bruttó összeg – felelte a műsorigazgató.
Ákos halvány félmosollyal dőlt hátra a székében.
– Hát, nekem ez az összeg csöppet sem tűnik természetesnek.
A műsorigazgató kizökkent a fölényes stílusból, és megütközve pislogott a titkárára, majd ezt motyogta:
– Nem értem… Hogy jön ide az a szó, hogy természetes?
Ákos mosolya most már egészen észrevehetőre sikerült:
– Szívesen elmagyarázom – jelentette be, és hozzá is kezdett beszélgetőtársai felvilágosításához: – Uraim, önök hajlamosak elfelejteni, hogy egy gyakorló pszichológussal ülnek egy asztalnál. Nem ijesztgetésnek szánom, de kezdettől fogva olvasok minden mozdulatukból, gesztusukból és persze az arckifejezésükből. A szavak már csak ráadásnak számítanak. Van egy olyan érzésem, hogy önök nem vesznek engem komolyan. Legalábbis az az összeg, amit most nem szégyelltek kiejteni a szájukon, sajnos erre utal. Talán olyasféle gondolatok jártak a fejükben, amikor erre a találkozóra igyekeztek, hogy „megvesszük aprópénzért ezt a fickót”, vagy hogy „ez a vidéki pasas örül majd, hogy egyáltalán szerepelhet a tévében”. Igazam van?
A műsorigazgató és a titkára letaglózottan pislogtak a székükben. Pedig a java még csak ezután következett:
– Igazából nincs ezzel semmi probléma, uraim – nyugtatta meg őket Ákos. – Amikor még nem a saját kiadóm jelentette meg a könyveimet, számtalanszor találkoztam ezzel a magatartással. Hogy úgy mondjam, megszoktam, hogy bizonyos pesti illetőségű tárgyalópartnereim valamiféle különös fajként tekintenek mindenkire, akinek nincs szerencséje Nagy-Budapest székesfővárosban tengetni a mindennapjait.
– Biztosíthatom, hogy nem… – próbálkozott riadtan a műsorigazgató, de Ákos azonnal letorkolta:
– A vidéki ember megtisztelésének az az egyik látványos megnyilvánulása, hogy nem vágunk a szavába, hanem hagyjuk, hogy kifejtse a mondanivalóját. Nem igaz, uraim? – tette fel költői kérdését, s innentől már egyenesen élvezte a saját szónoklatát: – Hadd osszak meg önökkel néhány publikus információt, ami a magánéletemet illeti. Házasságban élek, a feleségem egy csodálatos asszony, s nem is olyan régen megajándékozott engem a világ leggyönyörűbb kisfiújával, aki a Bence névre hallgat. Imádom a családomat, nagyon szeretek velük lenni, és igen sokszor jár az agyam azon, hogy bokros teendőim közepette vajon hogyan szabadíthatnék fel minél több időt, amit majd velük tölthetek. Erre jönnek maguk, és arra akarnak rávenni, hogy ősztől kezdve minden szerdámon hagyjam ott a családomat, utazzak fel a fővárosba, és csináljak műsort aprópénzért az önök csatornájának…
– Mi csak egy tárgyalási alapnak szántuk azt az összeget – bizonygatta a műsorigazgató, de Ákos gyakorlatilag kinevette:
– Már ne haragudjanak, de én azt az összeget még csak tárgyalási alapnak sem tekintem. Ha szerdánként nem megyek magukhoz műsort csinálni, hanem egész nap rendelek, akkor ugyanúgy megkeresem azt a pénzt, cserébe ki sem kell mozdulnom a rendelőmből, nincs semmiféle utazás, stúdió, kamerák, stressz, és hadd ne soroljam. Délután pedig hazamehetek a családomhoz, és játszhatok a kisfiammal, vacsorára meg elfogyaszthatom a feleségem remek főztjét. Ezzel szemben mit ajánlanak önök? Hogy éjjeli egy órakor betérjek az autópályán egy gyorsbüfébe vagy egy benzinkútra, és kapjak be valami előregyártott, gyanús szendvicset. Másnap pedig aludjak délig, hogy kiheverjem mindazt a tortúrát, ami számomra a szerda esti műsorral jár, és ezzel a csütörtöki rendelésem is ugrott.
– Ha két rendelési napot veszít a műsorral, akkor talán lehet róla szó, hogy megduplázzuk az összeget – próbálkozott a műsorigazgató.
Ákos most már minden feszélyezettség nélkül nevetett fel:
– Lehetséges volna, hogy nem ugyanazon a nyelven beszélünk, uraim? Mert ugyan mi mástól származhatna, hogy ennyire nem értjük egymás szavait?
Remek! 🙂