– Nem lenne jó szerinted, ha tanácsot kérnél a szüleidtől? – kérdezte félénken Magdi.
– Nem tudom pártolni az ötletet – csóválta a fejét Ákos. – Más sem hiányozna, mint hogy újabb és újabb szempontok jöjjenek képbe, újabb és újabb elvárásoknak kelljen megfelelnem. Ráadásul gondold már el azt a helyzetet, hogy a szüleim teljesen beleélik magukat, miszerint Debrecenbe költözünk, aztán mégsem úgy alakul. Nem szeretném ilyesminek kitenni őket, van éppen elég bajuk mostanság enélkül is.
– Na de hát nem azt mondtad az előbb, hogy ilyesmire szinte semmi esély sincs? – értetlenkedett Magdi.
– A szinte szó lesz a megfejtés – hunyorított sokatmondóan Ákos. – Ezt próbálom veled már jó ideje megértetni. A dolgok jelen állása szerint semmilyen eshetőséget nem lehet egyértelműen kizárni.
Nos, ahogy a mondás tartja, ember tervez, Isten végez. Ha Ákos úgy is gondolta, hogy kizárja a szüleit a döntés előkészítéséből, a Gondviselés nem így rendelkezett. Ebben a percben csöngettek, és a ház ura, az ifjú családfő meglepve tapasztalta, hogy az édesanyja és az édesapja álldogál a kertkapu előtt.
– Hát ti hogy kerültök ide? – kérdezte mosolyogva, amikor elébük sietett.
– A testvéreid annyira belevetették magukat a vizsgaidőszakba, hogy jobbnak láttuk nem zavarni őket – felelte Almási Károly.
– Már eleve a jelenlétünkkel sem akartunk zavarni – folytatta Julika –, és ehhez a legkézenfekvőbb megoldásként mutatkozott, hogy elutazunk hozzátok. Már csak azért is, mert már nagyon hiányoztatok nekünk.
– Na, azért ne bízd el magad, nagyfiam – vette vissza a szót incselkedve Károly –, anyukádnak leginkább a kis Bence hiányzott. Meg persze nekem is. Rég nem láttuk az unokánkat, és ezt rosszul viseljük, ez a nagy helyzet.
Miután a nagyszülők alaposan kijátszották magukat az ifjú trónörökössel, helyet foglaltak a nappaliban. Már csak azért is, mert eljött az esti etetés ideje, és ilyenkor ildomos egyedül hagyni a kismamát a csemetéjével.
Ákos furcsa, álmodozó pillantásokkal mérte fel a helyzetet. Nem emlékezett rá, hogy valaha is így ült volna együtt a szüleivel, hármasban, a saját háza nappalijában. Ilyesmire eddig még soha nem került sor.
– Valami baj van?
A kérdés úgy hasított bele a levegőbe, mint valami dárda, amelyik éppen egy szív alakú lufit döf telibe. Ákos kellőképpen magához is tért a merengésből, és aztán csodálkozva nézett az édesanyjára.
– Nem kell szabadkoznod – mondta Julika –, a te házad, a te családod, a magánéleted. Csak úgy kérdeztem…
– Nem, nem, igazán nincs semmi – próbálkozott Ákos, de ekkor már az édesapja szigorú tekintetével kellett találkoznia:
– Ezt én nem veszem be, nagyfiam – közölte Károly szokatlanul csendesen. – Ha nincs hozzá közünk, csak mondd meg bátran, de ne próbálj minket azzal áltatni, hogy nincs semmi baj. Elég régóta ismerünk már ahhoz – mosolyodott el –, hogy olvassunk az arcodról. Ha tudunk segíteni valamiben, csak szólj.
– Bár Magdit nem ismerjük olyan régen, mint téged, rajta is láttuk, hogy valami nincs rendben köztetek – tette hozzá Julika.
Ákos idegesen simított végig a homlokán. Már tudta, hogy nincs menekvés, töviről hegyire el kell mondania a szüleinek, miféle dilemmával küszködik. Bele is fogott, és csodálkozva tapasztalta, hogy egyre inkább megkönnyebbül. Egy idő után valahogy minden olyan természetesnek és magától értetődőnek tűnt.
Csakhogy nem sokkal később Magdi kijött a gyerekszobából, és miután meghallotta, hogy miről folyik a diskurzus a nappaliban, olyan mérges lett, hogy azt már végképp nem lehetett letagadni.
Ákos is észrevette, hogy Magdi nem igazán boldog a kialakult helyzet miatt, de már nem volt mit tenni. Töviről hegyire elmesélte a szüleinek, hogy miféle dilemma jellemzi mostanában a közös életüket.
Az édesanyja első reakciója a túláradó öröm volt, s eszébe sem jutott véka alá rejteni az érzéseit:
– Szóval nagyon is elképzelhető, hogy hazaköltöztök? – Aztán Magdira való tekintettel rögtön pontosított: – Jobban mondva, hogy Debrecenbe költöztök?
– A hangsúly azon a szón van, hogy elképzelhető. De még korántsem biztos – szögezte le némileg epésen Magdi.
– Épp ettől tartottam – sóhajtozott Ákos. – Félő volt, hogy ha megemlítem, ti jól beleélitek magatokat, aztán meg csalódottak lesztek, ha mégsem úgy alakul.
– Csak nyugalom, tudjuk mi, hogy nem eszik olyan forrón a kását – jegyezte meg az édesapja. – Egyébként pedig érdemes megfontolni, amit a feleséged mondott, nevezetesen, hogy a könyvkiadónk forgalmára igencsak jó hatással lenne a tévés szereplésed. És ki tudja, mikor kapsz még egyszer ekkora lehetőséget?
Magdi nyomban hálás pillantásokat vetett az apósára, akiben innentől kezdve a legszilárdabb szövetségesét látta. Nem úgy az anyósában, aki rögtön ellenvéleményt fogalmazott meg:
– Aztán szerinted hány részre szakadjon még ez a szegény gyerek, Károlyom? – nézett a hitvesére csöppet sem tettetett felháborodással Julika. – Esetleg egy harmadik városban ne vállaljon praxist? Egy negyedikben meg egy másik tévéműsort?
Mi tagadás, Julikától merőben szokatlan volt ez a pikírt hangnem. Ő maga is meglepődött rajta kissé. De hát mindennél jobban szerette volna, ha Ákosék hazaköltöznek, és egyszerűen nem bírta eltitkolni ez irányú érzéseit, bármennyire is tudta, hogy nem túl taktikus dolog ilyen nyíltan agitálni a földrajzi jellegű családegyesítés mellett.
Hosszasan folyt még a vita a szegedi ház nappalijában, s majdan Ákos lett az, aki megpróbált pontot tenni a polémia végére:
– Azt javaslom, most már térjünk nyugovóra. Meghallgattuk mindenki érvelését, majd ki–ki a maga csöndességében elgondolkodik az elhangzottakon, de legokosabb lesz megvárni, hogy milyen ajánlattal rukkol elő számomra a tévécsatorna az ünnepi könyvhéten.
Ha Ákos csöndességről beszélt, hát abból nem túl sok jutott neki az elkövetkező fél órában. No meg az édesapjának sem. Az ifjú pár hálószobájában, illetve a vendégszobában hajszálra ugyanazok az események zajlottak le. A család nőtagjai szinte párhuzamosan estek a teremtés koronáinak, ki–ki a saját férjének.
– Neked teljesen elment az eszed, Ákos? – perlekedett Magdi. – Nem arról volt szó, hogy a szüleidet semmiképp sem avatjuk be előzetesen a terveinkbe? Most nézd meg, mit csináltál! Így aztán már végképp nem fogunk tudni mindenféle befolyásoktól mentesen dönteni!
Az ifjú férj megadóan hallgatott, mert jelen pillanatban túlságosan szegényesnek érezte volna a „nem tehetek róla, én igazán nem akartam ezt, de egyszer csak így alakult” típusú magyarázkodást.
– Neked teljesen elment az eszed, Károlyom? – perlekedett két fallal odébb Julika is. – Talán nem szeretnéd, ha a gyerekek hazaköltöznének?
– De szeretném, csakhogy…
– Akkor meg minek adod a lovat a menyed alá? Nem látod rajta, mennyire szeretné, ha Ákos elfogadná az ajánlatot? Hogy lehetsz ennyire önző? Tényleg csak annak az átkozott könyvkiadónak a forgalma érdekel? Semmiféle más szempont nem lebeg a szemed előtt?
– Én vagyok az önző? – hüledezett Károly. – Hát ki agitál önös érdekből a hazaköltözés mellett, meg sem várva, hogy a fiatalok mit döntenek a saját jószántukból? Ki helyezi a saját vágyait minden más elé?
