Jól látszott, hogy Magdit már ez a rövid bejelentés is felvillanyozta, de persze rettentő kíváncsi volt a részletekre.
– Egy hetente jelentkező adásról lenne szó – magyarázta Ákos –, afféle képernyős orvosi rendelést, tanácsadást képzeltek el a tévécsatornánál.
– De ugye nem arról van szó, hogy távgyógyítást kellene művelned, mint valami szélhámos kuruzslónak? – ijedezett Magdi.
– Szerinted én kapható lennék ilyesmire? – kérdezett vissza Ákos, aztán legyintett egy nagyot: – Egyébként teljesen mindegy, valószínűleg ezt az ajánlatot sem fogom elfogadni.
– Aztán miért nem? – tudakolta csalódottan a hitvese.
– Nem gondoltam volna, hogy ezt még el is kell magyaráznom – csóválta a fejét Ákos. – Lássuk, mi vár rám az elkövetkező hónapokban: új ház vásárlása, régi ház eladása, költözködés, régi praxis felszámolása, új praxis elindítása, kettő között ingázás az átmeneti időszakban, a könyvkiadó ügyeinek intézése… hát hogy férne bele ebbe még egy tévéműsor is?
Magdi merengett egy darabig az elhangzottakon, de jól látszott rajta: roppantul szeretné, ha a férjéből záros határidőn belül tévésztár válna. Ennek óvatosan hangot is adott, hozzátéve:
– Csak gondolj bele, milyen jó hatással lenne ez a könyvkiadótok eladási példányszámaira!
– Nem kell telhetetlennek lenni, az eladási példányszámainkkal már most sincs semmi baj – jegyezte meg Ákos. – Egyébként pedig ismerhetnél már, szívem. Tudod nagyon jól, hogy nekem a jelenlegi havi egy–két televíziós meghívás is épp elég. Az azzal járó csekélyke népszerűségről nem is beszélve. Ennél több már sok lenne. Egyáltalán nem szeretném úgy leélni az életem, hogy mindenki megismerne az utcán, közértben, hivatalban, uszodában, akárhol. Mert előbb–utóbb óhatatlanul bekövetkezne ez az állapot. A tévé vezetői úgy tervezik, hogy ha a hetente jelentkező adás beváltja a hozzá fűzött reményeket, akkor a későbbiekben akár napi műsor is lehetne belőle.
Nem mondhatnánk, hogy Magdi ugyanúgy ítélte meg eme körülményt, mint a férje. Amíg Ákos szinte tragikus fordulatként festette le azt az eshetőséget, hogy napi műsora lehetne egy országos tévécsatornánál, Magdi úgy érezte, ennél kívánatosabb fordulat be sem következhetett volna pszichológus férje karrierjében.
Mindenesetre csak óvatosan merte megjegyezni:
– Remélem, nem adtál nekik végleges választ.
– Természetesen nem – nyugtatta meg Ákos. – Ilyen horderejű ügyekben nem szokásom pillanatnyi megérzések alapján dönteni. Azt mondtam nekik, a könyvhéten úgyis járok majd Pesten, akkor leülhetünk alaposabban megbeszélni a dolgokat. De hiszen ezt már magad is hallhattad az imént.
– Ezek szerint akár az is megtörténhet, hogy nem is Debrecenbe költözünk majd, hanem a fővárosba? – álmodozott tovább Magdi, és akaratlanul is kiült a mosoly a szája szegletébe.
Ákos elhűlve nézett a feleségére:
– Nem ismerek rád, szívem! Nemrég még amiatt aggódtál, mi lesz veled, ha anyukád elköltözik, és te egyedül maradsz egy ekkora városban, mint Szeged. Erre most a csaknem kétmilliós Budapestről ábrándozol? Ahol mellesleg egy árva lelket sem ismersz? Ott vajon mennyire éreznéd elveszettnek magad?
– Budapest az más – szögezte le Magdi, de vonakodott bővebben kifejteni, miben is áll szerinte az a bizonyos másság.
Megtette ezt helyette Ákos:
– Ha például az ingatlanárakat vesszük, akkor tényleg nagyon más. Tegyük fel, hogy kinézünk magunknak Debrecenben egy minden igényünket kielégítő házat, és megalkuszunk a vételárban. Van fogalmad róla, hogy egy ugyanolyan paraméterekkel rendelkező ház mennyibe kerülne a fővárosban és vonzáskörzetében?
Magdit az elkövetkező napokban is lázban tartotta a tévés ajánlat, és minduntalan felhozta a témát. Az egyik este például a következő dilemmával állt elő a férjének:
– Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy majd a könyvhét idején jársz Pesten, és akkor fogsz tárgyalni a tévécsatorna főnökével.
– Úgy van – bólintott Ákos. – Pontosabban a műsorigazgatóval és a helyettesével.
– Na de hát az még majdnem egy hónap múlva lesz!
– Valóban. És mi a gond ezzel?
– Most már nem értem az egészet – csóválta a fejét Magdi. – Ezek szerint a költözködésünk eleve csúszik egy hónapot?
– Már hogy tudna csúszni bármennyit is, amikor még sehol sem tartunk, szívem? – értetlenkedett Ákos. – Vagy te esetleg már találtál olyan házat Debrecenben, ami megfelelne nekünk?
– Hát éppen erről beszélek! – harsant fel Magdi. – Ha csak egy hónap múlva fogsz velük tárgyalni, akkor nyilván egy hónap múlva fogsz dönteni. Akkor addig minek egyáltalán hirdetéseket böngészni? Hiszen még az sem dőlt el, hogy Debrecenbe költözünk-e, avagy Budapestre.
Ákos nagyot sóhajtott, aztán szinte leroskadt Magdi mellé, a nappali kanapéjára. Átölelte a vállát, és szelíden így szólt:
– Drágám, én azt hiszem, lassan bele kéne nyugodnod, hogy nem tesszük át a székhelyünket a fővárosba. Én ebben szinte száz százalékig biztos vagyok.
– De miért vagy ennyire biztos benne?
– Mert nem hiszem, hogy olyan ajánlattal fognak előállni, amit én jó szívvel el is fogadnék. Bárcsak tennék…
Most Magdin volt a sor, hogy nagyot sóhajtson:
– Minél tovább hallgatlak, érdekes módon annál kevésbé értem a kialakult helyzetet. Ha úgyis tudod, hogy nem fogod elfogadni az ajánlatukat, akkor egyáltalán miért ülsz le tárgyalni velük? Megmondhattad volna telefonon is nekik, hogy bocsánat, de a dolog tárgytalan, egyáltalán nincs miről beszélgetni.
– Azért nem mondtam ezt nekik, mert ez nincs így…
– De ha nincs így, akkor meg mire fel nézegessem debreceni családi házak hirdetéseit? Ha nem dőlt még el, hogy hova költözünk, akkor ennek mi értelme van? És főleg miért kérjük meg a szüleidet arra, hogy ők is keressenek egy nekünk megfelelő házat Debrecenben, ha csöppet sem biztos, hogy oda költözünk?
Ákos most kibontakozott az ölelésből, és inkább átült a szemközti fotelbe, mert úgy érezte, sokkal hatékonyabban beszélhetik meg ezt a problémát élete párjával, ha szemtől szemben teszik.
– Remélem, azt azért te is tudod, hogy ilyesféle ajánlatot nem minden héten kap az ember – kezdte a mondandóját. – Engem úgy tanítottak, hogy soha ne cselekedjek meggondolatlanul. Pláne nem ilyen nagy horderejű kérdésekben. Márpedig ez nem egy jelentéktelen döntés. Más embereknek az is gondot okoz, hogy egyik városrészből a másikba költözzenek. Előttünk azonban most nem egy ilyen választás áll. Itt több száz kilométerekről van szó, és akkor még csak a távolságokat említettem. Pedig számtalan egyéb szempontot is mérlegelnem kell. A kisgyermekemét, a feleségemét, a szüleimét, a testvéreimét. A betegeimét és a praxisomét. Vagy netán praxisaimét, többes számban. És hát az anyagiak sem mellékesek. Mennyiért tudjuk ezt a házat eladni? És mikor? Mennyiért tudunk másikat venni? És mikor?
– És főleg: hol? – szólt közbe Magdi.
– Így igaz – bólintott Ákos. – És ezenközben már az is könnyebbséget jelent, hogy legalább a te családod szempontjait nem kell figyelembe vennem. Az csak tetézné a döntés nehézségét.
– Az én családom csak tetézné a bajokat? – hüledezett Magdi.
– Én nem ezt mondtam – szögezte le Ákos. – Arra utaltam, hogy a te családtagjaid már külföldön élnek, vagy legalábbis oda készülnek, így az ő szempontjaik már nem nehezítik a döntést.
