Ákos és Magdi – a korábbi összezördülést követően – másnap egész délután kerülgették a forró kását. Ez a téma pedig nem más volt, mint a Debrecenbe költözés. Mindketten azt várták, hogy a másik majd szóba hozza, de addig vártak, amíg elszalasztottak minden lehetőséget. Hat óra tájban ugyanis beállított Magdi édesanyja, s előtte aztán már végképp nem lehetett megemlíteni az ügyet. Legalábbis először még úgy nézett ki a helyzet…
No de haladjunk sorjában! Szóval, Olga asszony megérkezett, s először is alaposan kijátszotta magát a kis Bencével. Aztán viszont a nappaliba invitálta az ifjú szülőket, azzal a felkiáltással, hogy fontos közlendője van.
Magdinak rögtön összeszorult a gyomra. Nem szerette az efféle beharangozókat. Pesszimista alkat lévén úgy érezte, csakis valami negatív közlemény következhet egy ilyen előkészítés után.
Nos, Olga asszony nem sokáig árult zsákbamacskát:
– Kiköltözöm Ágihoz Salzburgba – jelentette be tömören.
Ági, Magda nővére már hosszú évek óta Ausztriában élt és dolgozott. Nagyon úgy tűnt, hogy végleg letelepedett, mert pár éve megismerkedett egy salzburgi illetőségű fiatalemberrel, akivel azóta már össze is házasodtak, közösen vásároltak egy nagy házat, sőt nemrégiben két szép iker gyermekük született.
– Na de anyuka! – hápogott Magdi. – Hát miért? És… hogyhogy ilyen hirtelen?
– Már jó ideje érlelődött bennem ez az elképzelés – vallotta be Olga asszony. – Csakhogy meg kellett várnom, amíg ezt Ági magától ajánlja fel. Így egész más a dolgok látszata. Nem az van, hogy én tukmálom rájuk magamat, hanem voltaképpen a nagyobbik lányom hívott, hogy legyek a segítségükre.
– Ja, vagy úgy? – hördült fel Magdi, csöppet sem titkolt gúnnyal a hangjában. – Szóval a házvezetőnőjük leszel?
– Most miért mondasz ilyet, kislányom? – csóválta a fejét Olga asszony. – Nektek talán a házvezetőnőtök voltam?
– Az más. Velünk nem laktál együtt. Csak segítettél, amikor megszületett a pici.
– Ágiékhoz igen nehezen tudnék úgy átjárni segíteni, hogy ne lakjak Salzburgban – mutatott rá Olga asszony. – Egy gyakorlott sofőrnek is hat–hét óra az út autópályán.
Minél inkább belegondolt édesanyja terveibe Magdi, annál komolyabb ijedtséget érzett. Ám kifelé ez csupán sértődöttségként mutatkozott meg, igaz, csöppet sem titkolni akart formában.
– Anyukám! Van fogalmad róla, mennyit ér Ausztriában az itteni nyugdíjad? – érvelt tovább Magdi, de ezúttal is öngólt lőtt:
– Nem számít, mennyi a nyugdíjam, azt teljes egészében magamra költhetem – közölte az édesanyja. – Nyilván tudod, hogy Jürgennek jól menő fogorvosi praxisa van, egyáltalán nincs rászorulva, hogy beszálljak a háztartás költségeibe a nyugdíjammal.
Végszóra a kis Bence kimászott a gyerekszobából, és érdeklődve megszemlélte a nappaliban trónoló társaságot. Ez jó ürügyet adott Magdinak, hogy innentől az érzelmekre apelláljon:
– Most nézz rá erre a csöppségre, anyukám! Képes lennél itt hagyni?
Olga asszony nagyot sóhajtott:
– Te is jól tudod, kislányom, hogy a nővérednél két pici gyerek vár, akik sokkal kisebbek Bencénél. Áginak most nagyobb szüksége van a segítségemre – magyarázta szelíden, majd hozzátette: – Különben is, egyáltalán nem úgy kell tekinteni erre az egészre, mintha én mindent magam mögött hagynék. Ti is meglátogathattok minket, mi is eljövünk majd hozzátok. Jürgen úgyis sokszor emlegeti, hogy kíváncsi már Szegedre, erre a gyönyörű magyar városra…
Magdi hangja most olyan metsző lett, mint az acél:
– No, remélem, a derék Jürgen Debrecenre is kíváncsi, merthogy a jövőben ott kell majd keresnie minket. Ugyanis megbeszéltük Ákossal, hogy mi meg Debrecenbe költözünk…
Ákos szerfölött örült, hogy már elfogyasztotta a kávéját, mert e percben biztosan félrenyelte volna. Egyáltalán nem értette, miért mondta Magdi, amit mondott, de az okokat csakhamar megérdeklődhette, mert az anyósa sértődötten elviharzott.
– Ez meg mire volt jó, drágám? – kérdezte a feleségétől, és vigyázott, hogy kellően szelíd legyen a hangja.
– Hogyhogy mire volt jó? – háborgott Magdi. – Nem te akartad, hogy Debrecenbe költözzünk?
– Dehogynem. Viszont úgy rémlik, te nem lelkesedtél túlságosan az ötletért.
– Hát most már lelkesedek. Sőt, el is döntöttem, hogy igent mondok a felvetésedre!… No mi az? Nem is örülsz neki? Nem ez volt a szíved vágya?
Ákos hirtelen nem is tudta, mit feleljen. Az tény, hogy előzőleg csöppet sem így képzelte el a téma megbeszélését, pláne nem a felelős döntést. Ám ezt most tapintatlanság lett volna megosztani a nejével. Így hát csak ennyit jegyzett meg:
– Nem volt okos dolog ily módon elővezetni a döntésedet anyukádnak.
– Miért, mi a probléma az elővezetésemmel? – méltatlankodott Magdi. – Ő minden előzmény nélkül beállított azzal, hogy a nővéremékhez költözik, én meg minden előzmény nélkül tájékoztattam, hogy mi pedig Debrecenbe költözünk. Így legalább kvittek vagyunk.
– Épp itt van a kutya elásva – sóhajtott nagyot Ákos. – Így olyan látszat keletkezett, mintha te már rég döntöttél volna, csak éppen ezt a döntést nem hoztad a tudomására. Mindennek fényében pedig hiteltelenné vált az ő közleménye utáni háborgásod. Érted már?
Magdi egyelőre nem értette. Nem igazán volt abban az állapotban, hogy megértse. Jól látta ezt Ákos is, ezért nem is erőltette a magyarázatot.
– A drágalátos Jürgen, meg az ő fogorvosi praxisa! Hogy oda ne rohanjak! – háborgott tovább Magdi. – És persze anyuka majd az egész nyugdíját magára költheti. Na hiszen! Mintha olyan horribilis lenne az a nyugdíj. De mindegy, az én drága anyukám fogja magát, és egyszer csak elmegy egy másik országba lakni. Ezt így szokás, nem igaz?
– Ne legyél vele igazságtalan, szívem – kérlelte Ákos. – Nem kalandvágyból veszi a nyakába az országutat, hanem az idősebbik lányához költözik.
– No persze, az idősebbik lányához… És hol volt az idősebbik lánya, amikor anyukát ápolni kellett? És hol volt karácsonykor, meg a születésnapján, meg a névnapján, amikor anyukám annyira várta? – sorolta Magdi a költői kérdéseket. – Azt persze elismerem, hogy csodálatosan szép képeslapokat küldözgetett Salzburgból, meg más fantasztikus helyszínekről, ahol éppen a drágalátos Jürgennel vakációzni voltak. De segíteni persze nem jött haza.
Ákos értetlenül csóválta a fejét:
– Úgy teszel, mintha mi idehaza a küszöböt rágtuk volna éhségünkben. Miféle segítséget vártál el Ágitól?
– Tényleg nem érted? Ha Ágica nem csak évente egyszer dugta volna haza a képét, akkor most anyánk nem vágyna annyira utánamenni! – harsogta Magdi, aztán kibuggyant belőle a sírás, ami már régóta fojtogatta.
Ákos leült mellé, csöndesen átkarolta a vállát, de egyelőre tanácstalannak érezte magát.
Az persze jó hír, hogy Magdi a költözés mellett döntött, de kérdés, hogy mennyire motiválta ezt a döntést a sértődöttség? Mert a sértődöttség el fog múlni egyszer, s kérdés, hogy ekkor nem fogja–e megbánni a döntését. Hiszen akkor már késő lesz. Az ember nem költözhet családostul minden hónapban másik városba, ilyet még futballedzők sem csinálnak, pedig ők aztán elég sűrűn cserélnek csapatot, ezáltal munkahelyet.
És mi van akkor, ha Magdinál sosem múlik el a sértődöttség? Eléggé önfejű, makacs teremtés, az sem kizárt, hogy sohasem szándékozik „megbocsátani” az édesanyjának ezért a „bűnéért”, hogy őt itt hagyni készül…
Ákos egyre inkább úgy érezte, igen nehéz napok várnak még mindannyiukra.
