Vasárnapi ebédek #502

A beszélgetés nem folytatódhatott tovább, mert ekkor megjelent a helyiségben a családfő, nem sokkal később pedig az ikrek.

Nem sikerült valami jó hangulatúra a vacsora. Az asztal körül ülő családtagok ugyan beszélgettek egymással, itt–ott némi nevetés is felcsattant, de mégis, mindvégig ott bujkált közöttük a feszültség.

Ákos rosszkedvűen indult haza. Eleve nem szeretett sötétben vezetni, azt meg főleg nem szívelte, ha a családját olyan helyzetben kellett elhagynia, amikor még jócskán akadt volna ki– és megbeszélni való.

Egyébként az édesanyja is féltette az éjszakai vezetéstől:

– Nem lenne jobb, ha itt aludnál? – kérdezte aggodalmasan, már a kertkapuban. – Nem szeretném, ha egész úton a mi problémáinkon rágódnál, és nem tudnál rendesen odafigyelni a vezetésre.

– Nem jó ötlet – csóválta meg a fejét Ákos. – Akkor reggel kellene rohannom, hogy el ne késsek a rendelésről. Arról nem is beszélve, hogy mire Magdinak elmagyaráznám, miért kell itt aludnom, és mire megnyugtatnám, hogy végül is nincs semmi baj, addigra tán félúton lennék.

– Én sem könnyű szívvel engedlek el – ölelte át elsőszülött fiát a családfő –, de kifejezetten megkérlek, ha útközben bármi is eszedbe jutna erről a mai estéről, azonnal verd ki a fejedből, és koncentrálj a forgalomra. A mi gondjainkon még ráérsz töprengeni.

Ákos komolyan vette az atyai jó tanácsot, ez viszont azzal járt, hogy amikor hazaért, onnantól kezdve csak az járt a fejében, hogyan segíthetne a szülei és a testvérei gondjain, és mindez persze az arcára is kiült.

– Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan a felesége.

Ákos jó darabig nem szólalt meg, aztán viszont furcsa ötlettel állt elő:

– Mondd, szívem, mit szólnál hozzá, ha Debrecenbe költöznénk?

– Hogy micsoda? – képedt el Magdi. – Hogy jutott ez most az eszedbe? Baj van otthon? Mondd már, az ég szerelmére!

Ákos röviden összefoglalta az elmúlt nap eseményeit, de csakhamar kiderült, hogy a neje egész másképp látja a dolgokat:

– És ha ki akarnak menni Angliába dolgozni az ikrek, akkor mi van? – kérdezte vállvonogatva. – Nem óvodások már, nem kell őket annyira félteni.

– Hát én bizony féltem őket – szögezte le Ákos.

– Az én testvérem Ausztriában dolgozik, de ott sem esznek embert, ahogy a britek sem.

– A te testvéred jóval idősebb, mint az én húgom és az öcsém.

– De még mindig nem értem, mire lenne jó, ha Debrecenbe költöznénk. Önnön testeddel akarod útjukat állni? Vagy hogy akarod megakadályozni, hogy azt tegyék, amit akarnak?

– Nemcsak az ikrekről van szó, hanem a szüleimről is – mutatott rá Ákos, de Magdi most már szinte dúlt–fúlt:

– Itt hagynál magad mögött mindent, amit felépítettél? Például a jól menő praxisodat? És mégis, hogy gondoltad ezt? Vegyük a nyakunkba az országot egy csecsemővel?

– Pont azért vetettem föl az ötletet, mert a gyerek még kicsi. Addig kell döntenünk a költözésről, amíg nem megy óvodába, iskolába. Akkor már nyilván jóval komolyabb megrázkódtatás lenne számára egy efféle környezetváltozás. De most még nem is érzékelne belőle semmit.

– És az én megrázkódtatásommal mi lesz? – csattant fel Magdi. – Vagy az nem számít? Számomra nem lenne komoly dolog egy ilyen környezetváltozás? Én nyugodtan hagyjam itt az anyámat, a barátaimat, mindent?

– Jó, hagyjuk most az egészet, csak egy ötlet volt. Majd máskor megbeszéljük, egy sokkal alkalmasabb pillanatban – közölte békülékenyen Ákos, de a békés hangulatnak ekkor már lőttek…

Eközben az Almási-házban is felpörögtek az események. A családfő másnap beszélgetésre invitálta az ikreket, amelyen persze az édesanyjuk is részt vett.

– Arra kérlek titeket, mondjátok el nyíltan és őszintén, mi a bajotok a viselkedésemmel – vágott bele a közepébe Almási Károly.

Az ikrek először sóhajtoztak egy sort, aztán Hugi volt az, aki élt a megszólalás lehetőségével:

– Apa! Emlékszel még arra, hogy kisiskolás korunkban te voltál az, aki minden este bepakolta az iskolatáskánkat?

– Persze, hogy emlékszem – vágta rá a családfő. – De nem fogalmaztál elég pontosan, kislányom. Csak hatéves korotokban pakoltam be helyettetek a táskát. Utána, amikor második osztályba léptetek, már ti magatok végeztétek el ezt a feladatot.

– Igazad van – ismerte el Hugi. – Tehát akkor pontosítok: elsős korunkban te pakoltad be a táskánkat minden áldott este. Amikor másodikosok lettünk, akkor már mi végeztük el ezt a feladatot, de te lelkiismeretesen ellenőrizted, hogy jól csináltuk–e. Tisztán itt van előttem a kép, ahogy állsz a gyerekszobánkban, egyik kezedben az órarendünkkel, és ellenőrzöd, hogy minden szükséges könyvet, munkafüzetet és egyéb tanszert elraktunk–e.

– Én is így emlékszem – bólintott a családfő.

– És arra emlékszel–e, apa, hogy később mi történt?

– Később már nem ellenőriztem a dolgot, legalábbis nem csináltam belőle rendszert.

– Jól emlékszel – nyugtázta Hugi. – Azt mondtad, már elég nagyok vagyunk, hogy önállóan elvégezzük ezt a feladatot, és különben is, legyen már annyi felelősségérzete egy nyolc–kilenc éves gyereknek, hogy önállóan felkészül a másnapi tanításra.

Almási Károly egyetértőleg bólogatott, de nem igazán értette, mire akar kilyukadni a kisebbik lánya. Hugi azonban ekkor előállt a farbával:

– Na látod? Ma már nem tartasz minket alkalmasnak arra, amire nyolc–kilenc évesen még igen!

A családfő ezt gyakorlatilag kikérte magának:

– Na álljon meg a menet, kislányom! Csak nem azt akarod mondani, hogy én feltúrom a táskátokat, mielőtt elindultok az egyetemre?!