Hugi még zsörtölődött egy darabig, viszont jelentősen oldotta a feszültséget, hogy ekkor Öcsi megszólalt:
– Engem érdekelne ez a munkalehetőség. Mi lenne a lényege? Én például mi lennék a könyvkiadónál?
– Olvasószerkesztő – felelte az édesapja. – El kellene olvasnod egy csomó kéziratot.
Öcsinek a szeme is elkerekedett:
– Ezt komolyan mondjátok? Azért kapnám a fizetésemet, hogy naphosszat olvasgassak?
Almási Károly gyomra újra idegesen összerándult. Sietve tisztázta a helyzetet:
– Egy olvasószerkesztő munkája nemcsak abból áll, hogy naphosszat olvasgat. Értékelned is kellene a kéziratokat, esetleg tárgyalnod a szerzőkkel, feltérképezni a képességeiket. Véleményt kellene alkotnod arról, melyik kéziratot érdemes kiadni, és melyek azok, amikbe nem érdemes pénzt fektetni.
– Ne hidd, hogy az ilyesmi mindig kellemes feladat – szögezte le gyorsan Ákos. – Biztosan sok olyan kézirat is akad majd, amin igen fárasztó lesz átrágnod magad. Nehogy azt képzeld, hogy csupa Nobel-díjra esélyes dolgozattal találkozol majd.
– Rendben, értem – bólogatott Öcsi, aztán félszegen hozzátette: – És mi lett volna Hugi munkája?
– Őt szántuk a kiadó ügyvezetőjének – felelte Ákos. – Gyakorlatilag minden hozzá tartozott volna, úgymint a nyomdákkal való tárgyalás, közönségtalálkozók tető alá hozása, reklám, marketing, könyvheti megjelenés megszervezése, egyáltalán minden, ami a kiadóval kapcsolatos… Most, hogy így felsoroltam a főbb tennivalókat, azt hiszem, ez tényleg meghaladta volna az erejét.
Hugi mérgesen felhorgadt, nem is sejtve, hogy épp most sétál bele a bátyja által felállított csapdába:
– Még jó, hogy nem azt mondod: „meghaladta volna a képességeit”! Szerinted nem vagyok tárgyalóképes? Vagy nem vagyok elég értelmes például ahhoz, hogy béreljek egy standot a könyvvásáron? – méltatlankodott kipirultan, aztán gunyorosan hozzátette: – Képzeld, olyan ügyes vagyok, hogy már a telefont is ismerem, és képes vagyok félkézzel használni.
Ákos alig bírta visszafojtani a mosolyát. Egyrészt most már rendkívül mulattatta húga háborgása, másrészt pedig örömmel konstatálta, hogy az a leányzó, aki az imént még az alkalmazott pszichológiáról tartott neki rögtönzött fejtágítót, most önként és dalolva sétált bele az ügyesen felállított csapdába.
– Eszembe sem jutott a képességeidet megkérdőjelezni – biztosította Hugit –, mindössze annyit mondtam, hogy túl sok lenne neked ennyi feladat. Tehát nem azt állítottam, hogy a képességeidet haladja meg a feladat, hanem azt, hogy az erődet. Nagyon nem mindegy.
– Kár a szavakon lovagolni – legyintett Hugi. – Ha tudni akarod, sem a képességeimet, sem az erőmet nem haladná meg a feladat. Nem is hinnéd, milyen sok dologra tudok egyszerre figyelni, és hány szálat tudok egyszerre kézben tartani.
A beszélgetés ezen pontján Almási Károly tett fel egy teljesen indokolt kérdést:
– Mondd csak, kislányom! Ha végül is ennyire biztos vagy a saját képességeidben, felkészültségedben, szorgalmadban, akkor miért ágálsz ennyire az ellen, hogy a kiadó alkalmazottja légy?
Hirtelen csönd támadt a helyiségben, és mindenki Hugi arcát fürkészte. A nagylány is hallgatott egy sort, aztán engedékenyen így szólt:
– Végül is egy próbaidő erejéig lehet szó a dologról. Aztán meg majd meglátjuk…
Ezen a ponton már úgy tűnt, minden félreértés elsimul, s végre a megfelelő mederbe terelődnek a tárgyalások, a családfő azonban meggondolatlanul elszólta magát:
– Na látod, ez a beszéd! Egy próbaidős alkalmazás mindenkinek megfelelő. És bár nem fogtok annyit keresni, mint amennyit Angliában keresnétek, de…
Hirtelen súlyos csönd támadt az Almási-ház nappalijában. Az ikrek nyomban egymásra pillantottak, majd természetesen Hugi volt az, aki kérdőre vonta az édesapjukat:
– Hogy érted azt, hogy nem fogunk annyit keresni, mint amennyit Angliában keresnénk?
A családfő zavarát látva Ákos rögtön megpróbálta tréfával elütni a dolgot:
– Azért azt igazán nem vehetitek zokon tőlünk, hogy pályakezdőként nem kaptok mindjárt akkora fizetést, mintha Angliában dolgoznátok.
– Na de miért pont Angliát említetted példaként? – firtatta gyanakodva Hugi, s közben le sem vette a szemét az édesapja arcáról.
Almási Károly zavartan köhécselve megszólalt:
– Miért baj az, hogy Angliát mondtam példaként? Mostanában oda mennek legtöbben dolgozni a magyarok közül… Persze igazad van, mondhattam volna Ausztriát vagy Németországot is, de…
– …de te pont Angliát mondtad.
– Jaj, hagyjuk már a földrajzórát, beszéljünk inkább a lényegi dolgokról – erőlködött tovább Ákos, de a húga hajthatatlan maradt. Továbbra is mereven bámulta az édesapját, és méltatlankodva kifakadt:
– Szóval mégiscsak jól sejtettük? Hallgatóztál, amikor Öcsivel erről beszéltünk, ugye?
Ákos belátta, hogy kár a gőzért. Nem védhető tovább a dolog, legfőképpen azért, mert maga a családfő is olyan hirtelen némult el az ominózus mondat után, mint aki pontosan tudja, hogy elszólta magát.
Édesapja is erre a megállapításra juthatott, mert hatalmasat sóhajtva vallotta be:
– Rendben, fültanúja voltam a beszélgetéseteknek, de egyáltalán nem azzal a céllal mentem ki akkor a konyhába, hogy kihallgassam, miről tárgyaltok.
Hugi gunyorosan replikázott:
– De aztán mégis úgy alakult valahogy, igaz?
– Na jó, ebből most már elég legyen! – csapott a térdére Ákos. – Nem hiszem, hogy lenne mit egymás szemére vetnetek. Mert az ugyan meglehet, hogy apa nem egészen akaratlanul lett fültanúja a beszélgetéseteknek, de azért idézd már fel, hogy mit mondtatok neki, miközben a prospektusokat nézegettétek! Véletlenül nem azt, hogy csak kiruccannátok Londonba egy hétvégére, mint afféle turisták? Ha jók az információim, munkavállalásról szó sem volt! Ilyesmivel nem traktáltátok az édesapátokat, ugye?
Öcsi szégyenlősen hajtotta le a fejét, Huginak azonban esze ágában sem volt meghunyászkodni. Idegesen pattant fel ültő helyéből, és szinte kikelt magából:
– Igazad van, Ákos, ebből most már tényleg elég! Nekem legalábbis nagyon elegem van sok mindenből. Hát miféle dolog az, hogy ebben a házban semmiféle titka nem lehet az embernek? Nincs az a magánügy, amibe valaki bele ne ütné az orrát. Nincs az a magánügy, amiben valaki ne játszaná el a nagyokos szerepét. Hogy majd ő jobban tudja. Na, nekem meg ebből van elegem, hogy mindig, mindenki megmagyarázza nekem, hogy mi a jó, meg még el is dönti helyettem, hogy mi a jó! Elmúltam húszéves, és folyamatosan taknyos gyerekként kezelnek. Úgy bánnak velem, mint egy óvodással, akinek a kezét sem szabad elengedni, mert jaj, ki tudja, mekkora baj lesz! Márpedig én nem vagyok óvodás, és nem is leszek hajlandó többé úgy viselkedni. Húszéves elmúltam, nagykorú vagyok, és azt csinálok, amit akarok. Én tartozom érte felelősséggel. Remélem, érthetően beszéltem. – Azzal sarkon fordult, és néhány pillanattal később úgy vágta be maga után a szobája ajtaját, hogy még az ablaküvegek is beleremegtek.
Ha a krónikás nem is oly rég azt írta, hogy hirtelen súlyos csönd támadt, akkor erre az újabb szituációra már nincsenek is szavai. Az újabb csöndről azonban a tévedés legcsekélyebb kockázata nélkül kijelenthető, hogy jóval hosszabbra sikerült, mint ama bizonyos korábbi jelenet után. Percek teltek el kínos hallgatással anélkül, hogy a színen maradt szereplők közül bárki is a másikra nézett volna.
Ezt nem gondoltam volna.