Vasárnapi ebédek #498

– Munkát adunk nekik a könyvkiadónknál? – ismételte meg fia szavait a családfő, immár kérdő módban. – De hát miféle munkát? Nekünk, kettőnknek sem ad elég munkát, akkor meg mit osztanánk meg az ikrekkel? – sorolta további kérdéseit. Mi tagadás, csalódott volt, mert egész másféle bejelentést várt az elsőszülöttjétől.

Ákos azonban nem hagyta magát:

– Hát már hogy mondhatsz ilyeneket, apa? Nem ad nekünk elég munkát a könyvkiadó? Én ezt egyáltalán nem így érzem. Amikor egy–egy fárasztó rendelés után este nekiülök az új könyvemen dolgozni, néha azt kívánom, bárcsak belelátna valaki a fejembe, és megírná helyettem.

– Talán rosszul fogalmaztam az imént – ismerte el a családfő –, de attól tartok, hogy ha nem tudunk rendes munkát adni az ikreknek, akkor rögtön átlátnak majd a szitán.

Ákos csodálkozva csóválta a fejét:

– Hogyhogy nem tudunk nekik rendes munkát adni? Nem értelek.

Almási Károly nagyot sóhajtott:

– Jó ideje nem laksz már velünk, de azért bízom benne, hogy nem felejtetted el a hajdani emlékeket. Mondd, fiam, az ikrek közül melyiküket véled komoly irodalmi talentumnak? Netán tehetséges alanyi költőnek?

Ákos most már felnevetett:

– Jóságos ég, apa, hát csak nem gondolod, hogy ilyesféle feladatokat akartam rájuk bízni? Úgy képzelted, hogy egyszer csak eléjük állok, és megkérem őket, hogy két héten belül adják be egy jó krimi vázlatát, aztán pedig szépen dolgozzák ki a részleteket? Miért gondolod, hogy egy könyvkiadónál semmi más feladata nem lehet az embernek, mint könyvet írni?

– Nem gondolok ilyesmit, de azért vedd figyelembe, hogy egy kétszemélyes cégről beszélünk, nagyfiam! – mutatott rá a családfő. – Nem látom be, hogy ha nem az írói vénájukra apellálsz, akkor miféle feladatokkal akarod ellátni az ikreket. Egyikük sem ütődött, hamar át fogják látni, hogy csak alibi az egész, és csupán azért eszelted ki ezt a tervet, hogy itthon tartsd őket.

Ákos most egy darabig hallgatott, éppen úgy, ahogy egy hosszabb monológ előtt gyűjt erőt az ember, összeszedvén a gondolatait. Aztán belekezdett:

– Nézd, apa, nyilván nem lesz újdonság előtted, hisz már korábban is említettem: a kiadónkat egyáltalán nem arra szántam, hogy kizárólag a mi könyveinket gondozza. Komoly terveim vannak vele hosszabb távon, már csak azért is, mert minél több lábon állunk, annál biztosabban maradhatunk talpon ebben a cudar gazdasági környezetben. Tehát már az idén meg kell kezdenünk más szerzők, fiatal tehetségek felkutatását, és ez például iszonyú mennyiségű olvasással fog járni. Azt gondolom, hogy Öcsi rendkívül alkalmas lenne erre a feladatra. Írni ugyan nem tud, de olvasni igen, ráadásul még szeret is. És az értékítéletében is meg lehet bízni. Tehát kiváló olvasószerkesztő válhat belőle. Neked vagy nekem az írás mellett egyáltalán nem lesz sem időnk, sem energiánk, hogy átrágjuk magunkat ezernyi kéziraton. Jól mondom? Neked talán lenne kedved ilyesmihez, miközben a saját regényeden dolgozol?

– Amikor a saját regényeimen dolgozom, akkor leginkább semmi máshoz nincs kedvem – ismerte el a családfő. – Olyankor legszívesebben elbújnék az egész világ elől, elvonulnék egy barlangba, mint a medvék télen, még a telefonomat is kikapcsolnám, csak hogy az írásra koncentrálhassak. Nálam ez így megy.

– Na látod, erről beszélek – bólintott Ákos. – Szerintem tiszta sor, hogy ha egy kétszemélyes könyvkiadónál egyik személy sem ér rá új kéziratok elolvasására és értékelésére, akkor ott bizony föl kell venni egy olvasószerkesztőt. És nincs az az ember, aki ezt alibi munkának érezné, ha ki sem látszik az olvasnivalóból.

– Rendben van – nyugtázta a családfő –, Öcsi dolgát elrendeztük. De mi lesz Hugival?

– Hugi esetében még egyértelműbb a helyzet – jelentette ki magabiztosan Ákos. – Ott van például a grafika. Mindannyian jól tudjuk, mennyire szeret rajzolni, és milyen jó érzéke van hozzá. El tudnám képzelni, hogy ő illusztrálja majd a kiadványainkat.

Almási Károly korábbi megnyugvása most megint odalett, újra csak gondterhelten fonta össze a karját maga előtt:

– Nem hiszem, hogy ez a munka ki fogja tölteni a napjait. Egy–egy kiadvány illusztrálása nem vesz igénybe annyi időt, hogy ne érezze majd alibi munkának. Vagy pedig rengeteg illusztrált könyvet kell kiadnunk, amire megint nem látok túl sok esélyt.

– Nem hagytad, hogy végigmondjam, apa – szólt közbe szelíden Ákos. – Csak példaként említettem a grafikát. Egyáltalán nem ezt szánom Hugi fő tevékenységének.

– Hát akkor mit?

– Ő lesz a kiadó mindenese. Ő viszi majd az ügyeket, ő intéz majd gyakorlatilag minden dolgot a kiadó háza táján, és biztosíthatlak róla, apa, hogy ez bőségesen kitölti majd a munkaidejét.

– Ami azt illeti, ezt erősen kétlem – csóválta a fejét a családfő. – Ugyan mi lehet az a temérdek ügy, amit teljes munkaidőben kell intézni egy kétszemélyes kiadónál?

Mi tagadás, Ákos kezdett kissé felfortyanni:

– Hogy mi az a temérdek ügy? Na, majd én elmesélem neked. Először is vegyük sorra egy közönségtalálkozó megrendezésének kérdéseit. Gondolom, emlékszel még a közös turnénkra, apa. És arra is, hogy azt teljes egészében jómagam, illetve a titkárnőm intézte. Ehhez először is ki kellett könyörögni az egyébként nagyon titokzatos könyvterjesztőktől azon adatokat, miszerint melyik országrészben, mely városokban fogyott leginkább a könyvünk, mert nyilvánvalóan oda érdemes író–olvasó találkozót szervezni. De egy–egy városra lebontva is igen sok tudnivalót kell figyelembe venni. Fogyott–e annyi könyv, hogy érdemes egy nagyobb termet bérelni, vagy elég lesz egy könyvesbolt sarkában leülni egy asztalhoz dedikálni? És ha már könyvesbolt, akkor melyik legyen az? Mert egy nagyvárosban nyilván több könyvesbolt üzemel. Hol adtak el a legtöbbet a könyvből? Hol szoktak általában dedikációkat rendezni, hol szokták meg az ilyen eseményeket a helyi könyvbarátok?

Miután az időpontok, a bérleti díjak és más fontos dolgok tisztázása megtörtént, jöhetnek a további logisztikai egyeztetések: kell–e valahol szállást foglalni? Mondjuk a Dunántúlon, ahonnan egy téli estén, egy kimerítő és izgalmas közönségtalálkozó után már nem ajánlatos hazaautózni. Pláne akkor, ha egyik nap Győrben, másnap meg teszem azt Szombathelyen kerül sor egy–egy író–olvasó összejövetelre.

De közben rájöttem, hogy a végén kezdtem a történetet, pedig az eleje is épp elég macerás és dolgos. Árajánlatokat kérni különböző nyomdáktól, aztán leszerződni a legolcsóbbal. Borítóképet fotózni. Nyilvántartási számot igényelni az Országos Széchényi Könyvtártól, és intézni minden adminisztrációt. Kötelespéldányokat postázni. Reklámfelületeket bérelni. Hirdetési szövegeket írni. Könyvelőhöz rohangálni mindenféle számlákkal és kimutatásokkal. És még napestig sorolhatnám…

Na most képzeld el, hogy a múlt évben ezt mindet jómagam intéztem, a munkám mellett, és a titkárnőmnek sem ez volna a feladata, hanem a betegeim kartonjait gondozni. Úgyhogy nem hiszem, hogy túlságosan földtől elrugaszkodott igény a részemről, hogy ezeket az ügyeket a jövőben egy valódi, főállású alkalmazott vigye a vállán.

Almási Károly immár leengedte a karjait, aztán megadóan föltette a kezét:

– Rendben van, meggyőztél, nagyfiam. De még mennyire! Olyannyira, hogy míg az imént alibi feladatnak véltem mindazt, amit Hugira akarsz testálni, mostanra már átestem az ellenkező végletbe: egyáltalán fogja-e bírni az a leányzó ezt a rengeteg munkát? Hát ha bírja is, emellett biztos nem fog jutni ideje mindenféle könyveket illusztrálni, arra a nagyesküt már most leteszem.