Némi gondolkodás után Gergő kibökte a választ:
– Nem, a bosszú gondolata nem fordult meg a fejemben…
– Egészen őszinte vagy most hozzám, fiam? – tudakolta Imre atya.
– Van a mondatnak második fele is – felelte Gergő. – Szóval, a bosszú nem fordult meg a fejemben, de az igen, hogy ha netán én lennék a polgármester, akkor megnőne a tekintélyem előttük, és nem mernének több borsot törni az orrom alá.
Most Imre atya hallgatott egy sort, mielőtt megkérdezte:
– És ezt közösségi vagy inkább egyéni célnak neveznéd?
– Jaj, ne pirongasson már emiatt is, atyám! – jajdult fel Gergő. – Én talán nem érdemlek meg egy kis nyugalmat az elmúlt hónapok viszontagságai után?
– Nem pirongatlak, csupán feltettem egy eldöntendő kérdést…
– Szerintem az egyéni ambíciók és a közösségi célok nem mindig választhatók el egymástól. A többi jelöltnek talán nincsenek egyéni ambíciói? Hát már hogyne volnának? Aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik.
– Egyébként a családod mit szólt a döntésedhez? – próbált más vizekre evezni a plébános. – Beszéltél már a szeretteiddel a terveidről?
Gergő nagyot sóhajtott:
– Eddig kettejüknek mondtam el. Először Ákosnak, röviddel utána pedig Annának.
– És mit szóltak a dologhoz?
– Meglepően egyöntetű volt a véleményük. Mindkettejük szerint nekem egyszerűen elment az eszem – vallotta be Gergő. – És sajnos úgy alakult, hogy mindkettejükkel alaposan össze is vesztem.
– Hát, ez nem valami biztató fejlemény – csóválta a fejét a plébános.
– Valóban nem – ismerte el Gergő, aztán némileg türelmetlenül megérdeklődte: – Nos, akkor megkaphatom a támogató aláírását, atyám?
A plébános mélyen az Almási fiú szemébe nézett:
– Nem kertelek, fiam, úgy döntöttem, hogy nem támogatom a választáson való indulásodat az aláírásommal. Remélem, nem orrolsz meg rám, sem a döntésemért, sem az őszinteségemért.
Amikor Gergő elhagyta a paplakot, keserű gondolatok kavarogtak a fejében. Lehet, hogy igaza van a plébánosnak? Végül is mit hozott eddig a konyhára ez az ügy? Hát csak annyit, hogy már két emberrel is összeveszett, akik fontosak a számára. És most tessék, Imre atya döntésével kapcsolatban is megbántva érzi magát. Mi lesz ennek a vége? Hiszen ez még csak a kezdet!
Aztán az jutott eszébe, hogy ha netán híre megy a faluban a plébános döntésének, sokkal nehezebb lesz összegyűjtenie az aláírásokat. Imre atyát mindenki tiszteli a közösségben, az ő döntése sokakat elgondolkodtathat majd.
– Pont ezért kell belehúznom, és mihamarabb összegyűjtenem a kellő számú aláírást – biztatta magát. – Akkor már mindegy lesz, ki mit gondol az indulásomról.
Be is csöngetett a következő házba, ahonnan tenyeres-talpas asszonyság jött elő. Gergő okult a korábbi eseményből, ezúttal már nemcsak bemutatkozott, de néhány szóban vázolta is a programját és az elképzeléseit, mindenféle kérdés nélkül.
Az asszony türelmesen meghallgatta, közben megtörölgette a kezét egy konyharuhában, nehogy összemaszatolja a papírt, mialatt aláírja az ívet. Majd megjegyezte:
– Izgalmas viadal lesz, nagyon kíváncsi vagyok rá, sikerül-e legyőznie a jelenlegi polgármestert.
– Őt biztosan nem fogom legyőzni, mivel nem indul újra a polgármesteri székért – fejtette ki tudálékosan Gergő.
– Hát már hogyne indulna? – csodálkozott el az asszonyság. – Nincs egy fél órája, hogy az ő ívét is aláírtam.
Az Almási fiúban most már végképp rossz érzések kavarogtak, ezúttal legfőképpen Huszár Gáborral és korábbi állításával kapcsolatban. Azon morfondírozott magában, hogy mikor hívja fel Huszárt. Miután végzett az aláírásgyűjtéssel, vagy pedig most, azon nyomban?
– Azt hiszem, jelenleg túlságosan ideges vagyok – ismerte el saját maga előtt. – Nem lenne jó vége annak a beszélgetésnek. Meg különben is, legyünk túl az aláírásgyűjtésen, aztán majd ráérünk a vitára.
Sorra felkereste hát a további címeket, és csakhamar összegyűjtötte a szükséges aláírásokat.
Utána azonban telefont ragadott, hogy végre kérdőre vonja a lokálpatrióták elnökét:
– Nem azt mondta, hogy a jelenlegi polgármester nem száll ringbe a székért? – esett neki Huszárnak, mindjárt a köszönés után.
– De azt mondtam. Miért?
– Hát csak azért, mert semmi nem igaz belőle. Volt olyan helyszín, ahová öt perccel előttem ment aláírást gyűjteni.
– Csakugyan?
– Most miért csinál úgy, mintha nem tudott volna róla? – harsogott egyre mérgesebben Gergő. – Különben pedig, ha tényleg nem tudott róla, akkor maga nem alkalmas a feladatára. Miféle kampányfőnök az, akinek halvány fogalma sincs, kik indulnak a választáson?
– Én tényleg úgy tudtam, hogy nem jelölteti magát újra…
– Miből gondolta ezt?
– Olyan jellegű információk jutottak el hozzám, amik ezt a következtetést vonták maguk után.
– Micsoda? Olyan jellegű információk? És maguk után vonták?… Hagyja már ezt a politikusi szöveget, velem beszéljen emberi nyelven! – háborgott Gergő. – És mióta tudja, hogy azok az olyan jellegű információk nem jó következtetést vontak maguk után?
– Két napja – ismerte el Huszár.
– És az meg sem fordult a fejében, hogy megossza velem ezt az információt?
– Csak kímélni akartalak, mert attól tartottam…
– Maga csak ne kíméljen engem, én nem egy idős, szívbeteg rokona vagyok, hanem a jelöltje. Van fogalma róla, hogy milyen helyzetbe hozott?
– Mire célzol?
– Csak arra, hogy egy választópolgártól kellett megtudnom, hogy a jelenlegi polgármesterrel is meg kell mérkőznöm a választáson. Én meg csak álltam bambán, és nem értettem semmit. Maga szerint mit gondol most rólam az az asszony? Mert szerintem azt, hogy egy dilettáns, tökkelütött jelölt vagyok, aki még azt sem tudja, hogy kikkel kell megküzdenie a polgármesteri székért.
– Arra kérlek, próbálj megnyugodni – kérlelte Huszár. – Össze kéne futnunk egy személyes megbeszélés erejéig.
– Magam is így gondolom – szögezte le Gergő, aztán elbúcsúzott az elnöktől. Már csak azért is, mert a telefonja jelezte, hogy Anna, a kedvese is próbálja hívni.
Miután elmesélte neki a történteket, Anna egy újabb szempontra hívta fel a figyelmét:
– Remekül veszi ki magát, hogy az ellen a polgármester ellen indulsz a választáson, aki minden módon próbált neked segíteni, amikor problémák adódtak a szomszédaiddal.
Gergőnek egyre felhősebb lett a homloka:
– Valóban, erre nem is gondoltam – vallotta be a kedvesének. – Most már olyan mérges vagyok erre a Huszárra, hogy nem látok a dühtől.
– Leszel te még mérgesebb is – jegyezte meg Anna.
– Mire gondolsz? – firtatta Gergő.
– Ha végre szakítasz rám is egy kis időt a nagy kampányolás közepette, akkor szívesen elmesélem – közölte epésen a kedvese.
– Jaj, ne bánts már te is, van most éppen elég bajom – méltatlankodott az Almási fiú. – Tudod, mit? Most azonnal odamegyek hozzád, és akkor mesélhetsz. No, mit szólsz? Ráérsz velem beszélgetni?
– Igen – hangzott a vonal túlvégéről a megkönnyebbült válasz.
