– Egyelőre nem igazán látom, miben is más a két szituáció – vallotta be Gergő.
Huszár Gábor látszólag egykedvűen babrálta a teáskanalat az asztalon, de aztán rágyújtott, és tudálékos magyarázatba kezdett:
– Azt nem tudtad eladni, amiről te is azt gondoltad, hogy tucatáru. Na de magadról is így vélekedsz? Olyan beszédet mondtál, hogy csak tátotta a száját, aki jelen volt! A saját elveid, az elképzeléseid is a tucatáru kategóriába tartoznak nálad? Hát ne viccelj már velem, kedves fiatal barátom! Téged a sors nyilvánvalóan erre a pályára teremtett. Képes vagy hatni az emberekre, képes vagy érzelmeket kiváltani belőlük. Érdekli őket a mondandód. És az a mondandó ráadásul előremutató és pozitív. Nincs nagyobb adomány egy politikus számára, mint ha pozitív üzenetekkel képes megszólítani a közönségét. Félig már nyert ügyed van, most már csak rajtad áll, hogy kihasználod–e ezt az adottságodat, vagy veszni hagyod.
Gergő már az utolsó szavak elhangzása előtt felemelkedett az asztal mellől, és vadul integetett az átszellemülten szónokló elnöknek. Végül pedig ki is jelentette:
– Engem ne nevezzen politikusnak, mert nem vagyok az. És lehet, hogy soha nem is leszek. Ha a képességeimről van szó, hát akkor azt mondhatom…
– Nem kell semmit mondanod – szakította félbe Huszár. – Tudom én jól, hogy az asztalosoké is szép szakma. De ott nyilván sosem lesz szükséged arra, hogy ennyi emberre hass egyszerre. Mindössze egyetlen megrendelődet kell meggyőznöd.
– Én a megrendelőimet sosem szép szavakkal győzöm meg, hanem a munkámmal – szögezte le Gergő. – A referenciámmal. Azokkal a bútordarabokkal, amiket ez idáig alkottam.
Huszár Gábor elégedett mosollyal dőlt hátra a széken:
– Ugyanarról beszélünk! – tárta szét a karjait. – Az embereket a minap azzal győzted meg, ami a bensődből fakadt. Ami a képességeidből, a gondolataidból fakadt. Mindabból, ami te magad vagy. – Aztán előrehajolt, és az időközben újra leülő Gergő szemébe nézett, és igen szuggesztív módon folytatta a rábeszélést: – Vagy tán hazudtál a hallgatóságodnak?
– Persze, hogy nem hazudtam! – vágta rá az Almási fiú, szinte sértődötten.
– Hát akkor? – dőlt hátra a lokálpatrióták elnöke. – Én semmi másra nem kérlek, csak arra, hogy a véleményedet próbáld meg egy sokkal nagyobb közösség előtt képviselni.
Jó darabig folyt még a vita a Kincses–ház konyhájában, és Huszár Gábor igencsak leizzadt, mire véget ért a diskurzus. És amikor távozott, még mindig nem lehetett biztos benne, hogy teljes mértékben sikerült meggyőznie Gergőt. Az Almási fiú ugyanis rendelkezett annyi taktikai érzékkel, hogy ne adjon végleges választ a lokálpatrióta egyesület elnökének.
Amikor egyedül maradt, jó darabig csak fel–alá járkált a konyhában.
– Tisztára olyan vagyok, mint az apám – gondolta magában, és el is mosolyodott a hirtelen feltoluló sok kedves emlék hatására. Hazagondolt, és valami furcsa melegség öntötte el a szívét. Büszke volt magára, abszolút felnőttes gondolatok cikáztak az elméjében, de valahol mélyen legbelül mégis úgy tekintett magára, mint egy olyan kisfiúra, aki még mindig a szülői ház lakója, és közös szobán osztozik Ákossal, a hőn szeretett és tisztelt báttyal.
Amikor telefont ragadott, nem is az édesapját hívta fel tanácsért, hanem a bátyját. Elmesélte neki a fejleményeket, és már éppen meg akarta kérdezni, mi a véleménye Ákosnak erről az egészről, amikor a bátyja szinte belekiabált a kagylóba:
– Neked teljesen elment az eszed, drága kisöcsém?
Gergő megütközve fogadta a tömény véleménynyilvánítást, még a telefont is eltartotta a fejétől, és úgy bámult rá, mintha az ártatlan műanyagdarab tehetne az egészről. De még ebből a távolságból is jól hallható volt Ákos háborgása:
– Mi a nyavalya ütött beléd?
Most már Gergő is fölemelte kissé a hangját:
– Elárulnád, hogy konkrétan mi a bajod? – kérdezte a bátyjától. – Eddig csak háborogtál, de egy szóval sem indokoltad meg, miért gondolsz gyengeelméjűnek.
– Én ilyen kifejezést nem használtam – szögezte le a vonal túlvégén Ákos. – Annyit kérdeztem, mi a nyavalya ütött beléd, és teljesen elment–e az eszed.
– Na ja, szóval nem vagyok gyengeelméjű, csak teljesen elment az eszem – fortyogott Gergő. – Nem vagyok agysebész, sem elmeorvos, ez tény, de nem igazán látok különbséget a két megfogalmazás között.
Ákos nagyot sóhajtott, aztán jóval szelídebben folytatta:
– Mondd, mit tudsz te a politikáról, Gergő? Hát még az esti tévéhíradót sem szoktad megnézni! Van fogalmad róla, miféle ingoványban készülsz nyakig elmerülni?
– Igenis meg szoktam nézni az esti híradót. Van úgy, hogy két különböző tévécsatornán is!
– Ennek ellenére kedved támadt belemászni a politikába? De mitől, az ég szerelmére? Mit remélsz ettől az egésztől? Egyáltalán hogy jött szóba ez az eshetőség?
Gergő részletekbe menően elmesélte, milyen előzmények vezettek ahhoz, hogy tárgyalásokat folytatott a helyi lokálpatrióta egyesület elnökével. Az elbeszélés korántsem nyugtatta meg a bátyját, sőt:
– Nekem egyre gyanúsabb ez a történet – közölte Ákos. – Mondd csak, mesélt neked valamit arról ez a Huszár Gábor, hogy ha már ő az egyesület elnöke, akkor miért nem saját maga száll ringbe a polgármesteri posztért?
Egy ideig néma csend honolt a telefonvonalban. Gergő rájött, hogy ez a kérdés csöppet sem indokolatlan, és ez idáig ő maga sem kérdezett rá a miértre Huszár Gábornál. Zavarában dadogni kezdett:
– Mit tudom én… lehet, hogy úgy gondolták, esélyt kell adni az ifjúságnak, és jóval fiatalabb jelöltet kerestek Huszár Gábornál.
– Nekem ez akkor is bűzlik. Itt valami nincs rendben. A helyedben én alaposan utánajárnék a dolgoknak, mielőtt belevágnék… Mondd meg nekem őszintén, miért akarnál te polgármester lenni? Van róla fogalmad egyáltalán, mi a dolga egy település első emberének?
Gergő most már alaposan felfortyant:
– Szóval innen fúj a szél? Azt gondolod, nem is vagyok rá alkalmas, ugye? Már miért ne lennék? Huszonévesen nem lehet valaki jó vezető? Én nem tanulhatok bele ebbe a szakmába? Na persze, ha rólad lenne szó, doktor Almási Ákos, az más lenne. Te mindenre alkalmas vagy a nagy eszeddel, a buta kisöcséd meg csak húzza meg szépen magát, és örüljön, hogy naphosszat fűrészelheti a fát, másra úgysem jó.
Jó néhány olyan megjegyzés elhangzott még ebben a telefonbeszélgetésben, amit másnap már mind a két fél megbánt. Sőt, nem is másnap, hanem mindjárt a diskurzus befejezése után. De már nem volt mit tenni, hiába tudták mindketten, hogy hibáztak.
Talán Ákost marta jobban az önvád a későbbiekben. Szégyellte magát, amiért cserben hagyta a pszichológusi tapasztalata, és hagyta magát beforgatni egy olyan vitába, ahol a végén már csak a vádak röpködtek.
Gergő inkább dacossá vált, miután letette a kagylót. Persze jól tudta, hogy megbántotta a bátyját, de elhatározta, hogy most már csak azért is megmutatja, és igenis ringbe száll a választáson.
Mindemellett Ákos bogarat is tett a fülébe. Nagyon is érdekelte immár, hogy Huszár Gábor miért nem saját maga indul a polgármesteri székért. Rögtön felhívta hát, és egyenesen nekiszegezte a kérdést.
– Végtelenül egyszerű a válasz – felelte az elnök. – Négy éve már veszítettem a választáson, nem lenne jó ómen újra indulnom. És sajnos az egészségi állapotom sem a régi már – magyarázta, aztán ő is kérdéssel állt elő: – Nos, öcsémuram, sikerült–e döntésre jutnod a kérdésben? Mint tudod, az időnk szűkös.
– Igent mondok – jött a határozott válasz a vonal túlvégéről. – Indulhat a kampány!
Szeeegééény!