Nagyikát a mentőben kétszer is újraélesztették, úton az egri kórház felé. Gergő csak ült az autó sarkában, folytak a könnyek az arcán, és a lelke mélyén már tudta, hogy olyasvalami történt, ami visszafordíthatatlan.
Addig soha nem ismert érzések kavarogtak benne. Hálás volt a derék mentősöknek, akik úgy küzdöttek Nagyika életéért, hogy minden bizonnyal a saját nagymamájukért sem tehettek volna többet. Közben pedig, a röpködő latin szakkifejezések és az ismeretlen műszerek pittyegésén túl, valami földöntúli hang azt súgta neki, hogy búcsúznia kell. Odatelepedett hát az összecsukható hordágy mellé, és megfogta nagymamája tehetetlenül lelógó, meleg kezét.
A következő emléke az volt, hogy az egri kórház folyosóján ül. Hogy mennyi idő telhetett el, és egyáltalán, hogyan került oda, az kiesett az emlékezetéből. Arra eszmélt, hogy egy fehér köpenyes orvos áll előtte, és monoton hangon beszél:
– …a beteg sajnos olyan súlyos agyvérzést szenvedett, hogy minden igyekezetünk hiábavalónak bizonyult. Kollégáimmal együtt mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges, de sajnos nem tudtuk megmenteni az életét. A nagymamája röviddel ezelőtt elhunyt. Fogadja őszinte együttérzésemet.
Gergő kezet szorított az orvossal, aztán visszaroskadt a várótermi székre, és a kezébe temette az arcát.
Számtalan emlék kergetőzött a gondolataiban. Családi együttlétek hangulata, felejthetetlen húslevesek illata, a mátraszederkényi vakációk, nagymamája dorgáló hangja, amikor még csak kisgyerek volt, és félmeztelenül szaladgált a kertben, Nagyika pedig attól félt, hogy le fog égni a háta… És aztán a boldog idők, amikor még nagyapó is élt, és valami olyan varázslat lengte be a mesebeli házikót, hogy az leírhatatlan…
Aztán előjöttek a közelmúlt emlékei is. És az Almási fiú azt tapasztalta, hogy hirtelen olyan gyűlölet ébred a lelkében, amilyet még talán soha nem élt át. Magában a legválogatottabb szitokszavakkal illette a Rohonczi család tagjait, akik pokollá tették a nagymamája utolsó hónapjait. Mert immár utolsó hónapok… Még ezt is olyan nehéz volt felfogni.
Aljas, senkiházi, szívtelen emberek – egyre ez visszhangzott az elméjében. – Gyűlölni való, hitvány példányai a földi létezésnek, akik beszennyezték, besározták egy jóravaló, szeretetreméltó asszony életét, aki soha nem ártott senkinek. Akinek az élete a családja szolgálatában telt, aki bármire képes volt a szerettei boldogulásáért. Aki olyan alázatosan és önfeláldozóan tudott szeretni, mint kevés ember ezen a rút árnyékvilágon. És akkor végül jöttek ezek, és…
Maga is elcsodálkozott, hogy úgy szorítja a várótermi szék karfáját, hogy szinte a vére is kiserken, ahogy a körme a saját húsába mélyed.
Felemelkedett a székről, és a telefonja után kezdett kotorászni a zsebeiben. Tudatnia kell a hírt a család többi tagjával. Nem lesz egyszerű. Kit is hívjon fel? Nyilván nem az ikreket. Na de akkor Anyát? Mégiscsak az ő édesanyjáról van szó. Vagy Apát? Ő talán tapintatosabban tudja közölni a hírt a hitvesével.
Semmibe néző arckifejezéssel álldogált a kórház kapujában, kezében a telefonnal, és fogalma sem volt, hogy mit kell ilyenkor csinálni.
Talán most lettem végérvényesen felnőtt – jutott eszébe a gondolat, de rögtön el is szégyellte magát, amiért most is magára gondol, és a saját létezésének ostoba problémái tolulnak fel az elméjében, ahelyett, hogy végre a sarkára állna, és tenné, amit ilyenkor tenni kell.
Oldalt lépett, mert többen figyelmeztették, hogy elállja a kijáratot. Végre visszazökkent a valóságba, és egyszer csak heves elszántsággal nyomta meg a gombot a telefonon, az édesapját hívva.
– Nagyika meghalt. – Ennyit mondott szikáran, szinte szenvtelenül. – Agyvérzést kapott, és az orvosok már nem tudták megmenteni.
Nagyika temetésén szinte az egész falu lerótta tiszteletét. Az utána következő halotti toron is igen sokan képviseltették magukat, Gergő alig várta, hogy végre el tudjon vonulni az egyik családtagjával, némi meghitt beszélgetésre.
Végül Ákossal sikerült kivonniuk magukat a vendéglátás kötelezettségéből, hogy válthassanak pár szót egy csöndes sarokban.
– Nagyon megviselt ez a nap – kezdte Gergő, idegesen végigsimítva a homlokán.
– Látom – bólintott csendesen Ákos. – Mondd el, mi az, ami a legjobban bánt.
– A legjobban? – emelte fel a fejét az öccse. – Nem tudom most leltárba venni, annyi minden összejött az utóbbi időben.
– Felhívhattál volna… – jegyezte meg Ákos, de csöppet sem bántóan, sokkal inkább keserűen.
– Te sem tudtál volna segíteni – szögezte le Gergő. – Van, amin nem segíthet a pénz, vagy más földi hatalom.
Mi tagadás, Ákos kissé bántónak értékelte ezt a megjegyzést, és szíve szerint először helyre tette volna az öccsét, tisztázván a félreértést, de aztán csak legyintett magában. Ez nem az a perc volt, amikor a félreértéseket újabbakkal kellett volna tetézni.
Végül csak ennyit kérdezett:
– Most lelkiismeret–furdalásod van?
– De még milyen! – jajdult fel Gergő.
– Mégis, miért?
– Mert úgy érzem, megelőzhető lett volna ez az egész. Tudtam volna segíteni. Ha jobban a sarkamra állok, ha határozottabb vagyok, akkor minden más lehetett volna.
Ákos egyre kevésbé értette az öccse szavait. Végül kénytelen volt rákérdezni:
– Végül is miről beszélsz? Egy agyvérzés nem az a fajta történés, amit egy szerető családtag meg tud előzni, legyen bármennyire is gondoskodó és figyelmes.
Gergő szomorúan csóválta a fejét:
– Nem is erre gondolok. Hanem amit a szomszédok műveltek. Az vitte a sírba. Nagyon nehezen viselte. Szenvedett tőle nap mint nap. És én nem tettem meg mindent, amit megtehettem volna. Legalábbis most úgy érzem. Sokkal karakánabbnak kellett volna lennem.
Gergő egyre jobban belelovalta magát az önvádba:
– Elvonultam a műhelybe, bekapcsoltam a fűrészgépet, aztán nem foglalkoztam az egésszel. Zavart engem?… Nem, mert úgyis elnyomott mindent a gép zaja… Szegény Nagyika meg szenvedett… És én nem csináltam semmit…
Ákos nagyot sóhajtott:
– Már előre tudom, hogy az lesz a véleményed: most csak a pszichológus beszél belőlem… De hidd el, ilyenkor sok mindenkiben felébred az önvád. Ami vagy indokolt, vagy nem. A te esetedben, hajlamos vagyok azt gondolni, inkább nem. Mit tehettél volna többet? Nem rajtad múlott, nem a te hibád. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy ha nem lakik a szomszédban senki, vagy egy teljesen átlagos, csöndes kis família ver itt tanyát, szegény nagymamánkat akkor is magához szólította volna a Teremtő…
– Mondjad csak – legyintett szinte gúnyosan Gergő, aztán az ökölbe szorított kezével döngetni kezdte a mellkasát: – Én tudom, hogy mi fáj itt, legbelül. És azt is tudom, itt legbelül, hogy nem tettem meg mindent, amit megtehettem volna. És ez annyira fáj, hogy szinte beleháborodok…
Ákos átölelte az öccsét:
– Hidd el, fölösleges magadat hibáztatnod. Akármennyire természetes érzés ilyenkor a fájdalom, a keserűség, ad abszurdum az önvád, akkor is aludni kell párat a dologra, hogy az ember tisztábban lássa a történteket…
Az elsőszülött Almási fiú sok mindent akart volna még mondani, de ekkor a torkára forrasztotta a szót egy váratlan jelenség. A szomszédból – elviselhetetlenül otromba hangerővel – mulatós zene akkordjai csendültek fel…
