Az új jövevény egy húsz év körüli suhanc volt, és Andrásnak hívták. Gergő úgy vette ki a szomszédból elkapott párbeszédekből, hogy Jóskának a nevelt fia. Mindenesetre Bandi – ahogy Rohoncziék szólították – új fajtáját próbálta meghonosítani a csendháborításnak: egész nap a motorját búgatta.
Nagyikát, ha lehet, ez a zaj viselte meg leginkább. Lassan már megszokta a lakodalmas zenét és a tivornyázást, de Bandi motorjának bőgetésekor mindig a fejéhez kapott:
– Már érzem, hogy kiújul a migrénem – panaszolta ilyenkor –, de az is lehet, hogy egyszer megpattan egy ér a fejemben.
– Még viccből se tessék ilyet mondani, Nagyika – kérte Gergő. – Na, majd beszélek én a fiatalúrral. – Azzal kiment az udvarra, és megállt a kerítés mellett, aminek túloldalán Bandi gondterhelten nézegette a motorját.
– Szervusz! – köszönt rá Gergő. – Mi a helyzet? Elromlott a masina? – kezdte óvatosan.
Bandi rápillantott, de nem viszonozta a köszönést.
– Nem romlott el, de meg kell találnom a legjobb beállításokat – válaszolta büszkén. – Hétvégén indulni akarok a motorommal egy hegyi túraversenyen.
Gergő szemügyre vette a fűben szerteszét heverő szerszámokat, és rákérdezett:
– Na és mi a tipped, mikorra fog sikerülni?
– Micsoda?
– Hát a legjobb beállítások megtalálása, amiről az előbb beszéltél.
– Ha én azt tudnám…
– Egyébként autószerelő a szakmád?
Bandi most már egyre gyanakvóbb pillantásokat vetett a szomszédra:
– Miért kérded?
– Hát csak azért, mert már napok óta bütykölöd a motorodat, de saját bevallásod szerint még magad sem tudod, hogy mikor lesz eredménye.
András most már leplezetlen ellenszenvvel mustrálgatta az Almási fiút. Gergő úgy érezte, kevésbé gúnyos hangot kell megütnie, mielőtt megint csak baj lesz. Jóindulatúlag hozzátette:
– Figyelj csak, a falu túlvégén lakik egy autószerelő, Benedek bácsi. Kiválóan ért a motorokhoz is, és olcsón dolgozik. Csak azért mondom, hogy ha esetleg segítségre lenne szükséged, közelebb találod, mint hinnéd.
– Nincs szükségem semmiféle segítségre – jelentette ki Bandi kimérten.
– Rendben, te tudod – vonta meg a vállát Gergő. – Csak végül nehogy lemaradj arról a versenyről, amiről beszéltél.
– Az én bajom, nem? Mit foglalkozol vele? – Bandi hangja most már egyértelműen kötekedő volt.
– De, a te bajod. Igazad van – ismerte el Gergő. – Az viszont már a mi bajunk, hogy naphosszat hallgatnunk kell a motorzúgást. És tudod, az ilyesmi nem túl megnyugtató. A nagymamám és jómagam, ha már választani lehetne, inkább a madárcsicsergésre szavaznánk. Az sokkal inkább illik ebbe a falusi környezetbe.
Bandi most már letette a szerszámokat, és odajött egészen a kerítés mellé. Szúrós tekintettel bámult Gergő arcába, amikor megkérdezte:
– Szóval a nagyanyádnak van valami problémája a motorommal?
– A motoroddal nincs problémája – jelentette ki Gergő, és állta a szúrós tekintetet. – A motorod hangjától azonban már migrént kap.
Soha nem fog kiderülni, mit felelt volna erre Bandi, mert ekkor a Kincses házból edénycsörömpölés és tompa puffanás hallatszott.
Mindketten a zaj irányába fordították a fejüket, a következő pillanatban pedig Gergő már lélekszakadva rohant a ház felé. Ijesztő és rémületes érzések kavarogtak benne, és ezek sajnos beigazolódtak, amikor beért a konyhába. A nagymamáját a kövön fekve találta, természetellenes, kicsavart pózban. Lehajolt hozzá, és szólongatni kezdte:
– Nagyika! Nagyika!
Nagyika nem mozdult, Gergő kétségbeesése pedig egyre csak nőtt. Remegő kézzel tárcsázta a segélyhívót. Aztán maga is meglepődött, milyen erőtlenül remegett a hangja, amikor elhadarta a telefonban, hogy mi történt. Nem is csodálta, hogy az ügyeletes megismételtette vele az elhangzottakat.
– Milyen sérülés történt, illetve milyen tüneteket tapasztal? – kérdezte utána az ügyeletes.
– Nem tudom megmondani, mert a nagymamám a konyha padlóján hever – felelte idegesen Gergő.
– Stabil oldalfekvésbe tudja helyezni a sérültet? – jött az újabb kérdés.
– Azt hiszem, igen – válaszolta bizonytalanul Gergő.
– Mi az ön neve és elérhetősége? – kérdezte végül az ügyeletes.
– Almási Gergely vagyok, és ugyanott lakom, ahol a nagymamám, de miért olyan fontos ez? – hadarta ingerülten. – Kérem, jöjjenek minél hamarabb!
– Próbáljon kissé megnyugodni, azonnal indítom az esetkocsit – felelte az ügyeletes.
Amikor letette a telefont, az Almási fiú néhány másodpercig ide–oda téblábolt a konyhában, majd hirtelen ötlettől vezérelve bevizezett egy törölközőt, és megmosta vele a nagymamája arcát. Aztán hozott egy kispárnát a feje alá. Megpróbálta stabil oldalfekvésbe helyezni, és egyre csak gyötörte az agyát, mi minden is hangzott el annak idején az elsősegélynyújtó tanfolyamon ebben a tárgyban. „Hátrahajtani a sérült fejét… a felül lévő lábat csípőnél és térdben derékszögbe hajlítani… ellenőrizni, hogy lélegzik–e…” Maga is meglepődött, hogy a felfokozott stressz ellenére milyen sok minden eszébe jutott az évekkel ezelőtt tanultakból. Vagy talán épp a felfokozott stressz miatt? Vészhelyzetben az agy megpróbál minden információt előkaparni, amit csak lehet?
Persze, nem volt idő sokat elmélkedni ilyesmiken, és mire a stabil oldalfektetéssel végzett, úgy érezte, már legalább egy fél óra eltelt a hívás óta.
Hol van már az a mentő? Rendben van, hogy Egerből jönnek, de akkor is! Hát azért van az a sziréna, hogy használják!
Remegő kézzel nyomkodta a telefonját, és maga is meglepődött, amikor leolvasta a kijelzőről, hogy mindössze hat perce hívta a segélyhívót.
Gondolt egyet, és kiszaladt az udvarra. Mi lenne, ha megkérné Rohoncziékat, hogy adják kölcsön az autójukat? Azzal sokkal hamarabb be tudná vinni az egri kórházba a nagymamáját. Vagy találkoznának a mentővel félúton. Vagy… mindegy már, csak történjen valami, mert ez a meddő várakozás idegtépő!
Alig ért ki azonban a kertbe, máris újabb ötlete támadt, és már rohant is vissza a házba. Megtalálta a telefon mellett Nagyika regiszteres füzetét, és reszkető kézzel fellapozta. Közben átkozta magát, amiért nem jutott hamarabb eszébe a legkézenfekvőbb megoldás: felhívni a falu orvosát.
Végre meglett Kovács doktor száma, de csakhamar kiderült, hogy az orvost éppen a falu túlsó végére hívták ki egy szintén sürgős esethez, egy kismamánál ugyanis idő előtt megindult a szülés.
Gergő ekkor már nem sokat sopánkodhatott a dolgon, mert végre meghallotta a mentő szirénáját az utca végéből. Kirohant a ház elé, és integetett a sofőrnek: Ide, ide!
Egy perc múlva a mentősök már a nagymamája ellátásán fáradoztak a konyha kövezetén térdelve. Gergő a konyhaajtóban állt, és a kezét tördelve figyelte a történéseket. Minden perc elteltével úgy érezte, egyre nagyobb a baj. Már alig jutottak el hozzá a hangok, zúgni kezdett a feje, és egyszer csak azt vette észre, hogy a mentőorvos előtte áll, és közli:
– A beteg minden bizonnyal agyvérzést kapott, azonnal beszállítjuk az egri kórházba. Akarja elkísérni?
