Almási Gergő egy derűsnek induló tavaszi reggelen kiállt a ház tornácára, és mélyet szippantott a friss mátrai levegőből. Számba vette, mi lesz aznap a munkája, majd gondolatai a szerelme, Anna felé terelődtek, s az elmélkedése végén derűsen állapította meg magában, hogy az élet csodaszép.
Rögtön a következő pillanatban egy szemétkupacra esett a tekintete, amely a zöld gyepen éktelenkedett. A szemétkupac gyanúsan közel esett a kerítéshez, így hát Gergő azt sejtette, hogy már megint Rohoncziék lehetnek a ludasak a dologban.
Rohoncziék már akkor is a szomszédban laktak, amikor Kincses nagyapó még élt. Hosszú éveken keresztül nem volt semmiféle probléma a két család között. A bajok akkor ütötték fel a fejüket, amikor az idősek kihaltak a házból, ekkor kezdődött ugyanis az a folyamat, melynek során a népes Rohonczi família mindenféle tagjai betelepültek Mátraszederkényre.
Először egy Ágnes nevű elvált asszony jelent meg a faluban két gyerekkel. Őt követte pár hét múlva az asszony bátyja, Jóska. A tél beállta előtt aztán felgyorsultak az események: Jóska odacsábította egyik unokatestvérüket, Irént, aki szintén magával hozta gyerekeit és idős szüleit is. Legvégül egy Elemér nevű középkorú férfi lett a szomszéd ház lakója, de róla már senki idegen nem tudta, tulajdonképpen melyik családtaghoz milyen rokoni szálak fűzik…
Gergő odasétált a szemétkupachoz, és szerencséjére épp akkor jelent meg a szomszédos kertben Ágnes egy nagy kosár teregetni valóval.
– Jó reggelt, szomszédasszony! – kiáltott oda Gergő, majd amikor Ágnes odafordult felé, vádlón rámutatott a szemétkupacra: – Hát ezt meg mire véljem?
Ágnes odaszaladt a kerítéshez, összecsapta a kezét, és rögtön szabadkozni kezdett:
– Ne haragudjon, biztos már megint azok a vásott gyerekeim voltak. El nem tudom képzelni, hogy mit játszhattak a kertben, de mindegy is, amint végeztem a teregetéssel, átszaladok, és összeszedem.
– Nem mész te sehová! – dörgött egy borízű hang a ház felől. Egyikük sem vette észre, Jóska mikor jött ki, de tény, hogy most öles léptekkel haladt a kerítés felé, valami újságot lobogtatva a kezében.
– Megmondaná, hogy mi ez? – nyújtotta át a kerítésen az újságot.
Gergő értetlenül hajtogatta a terjedelmes papírlapokat:
– Ahogy nézem, ez a Mátrai Hírmondó mai száma.
– Úgy bizony! – bólintott jelentőségteljesen Jóska. – És vajon kié lehet ez az újság?
Gergő némán összehúzta a szemöldökét. Túl korán volt még számára az efféle rejtvényekhez. Egyáltalán nem értette, hova akar kilyukadni a Rohonczi família jelenleg legharsányabb tagja. De nem kellett sokáig várni a válaszra:
– Ez a maguké! – jelentette ki Jóska olyan modorban, mintha az újságolvasás valami roppant szégyellnivaló dolog lenne. – Az egész utcában senki se fizet elő erre a napilapra, csakis maguk.
Gergő még mindig nem értette a dolgot:
– Akkor hát köszönöm, hogy idehozta – vonogatta a vállát.
– Hohó! Nem addig van az! – emelte fel a mutatóujját Jóska. – Tudja, hol találtam ezt az újságot reggel? A saját ajtóm előtt, a mogyoróbokorra felakadva. Bizony ám! Tehát maguk is teleszemetelték ma a kertünket, úgyhogy kvittek vagyunk.
Most Gergőn volt a szabadkozás sora:
– Nyilvánvaló, hogy kifújta a szél a postaládából. Erről igazán nem tehetek. Igencsak viharos volt a szél ma hajnalban.
– Engem az nem érdekel – nyugtatta meg Jóska. – Csináltassa meg a postaládáját, és kész. Vagy pedig beszéljen az újsághordó kölökkel, hogy tömje be azt az újságot rendesen a résen, ne csak úgy tessék-lássék módra.
Gergő az ebédnél elmesélte a nagymamájának a történteket, mire ő csak ennyit jegyzett meg:
– Rossz szomszédság, török átok.
Pár nap múlva újabb kellemetlenség adódott. Rohoncziéknál valamiféle családi eseményt ünnepelhettek, mert több autó is állt a portájuk előtt. Ez még nem lett volna baj, de az utolsónak érkező autó már „átlógott” a Kincses porta elé, ráadásul pont a nagykapu előtti részt foglalta el, ami autóbejáróként is szolgált az asztalosműhely felé. Mindez pedig a lehető legrosszabbkor történt, ugyanis Gergő műhelyéből ezen a napon két szekrénysort is le kellett szállítani a megrendelőknek, és meg is érkezett értük a teherautó.
Gergő kis türelemre kérte a sofőrt, majd átment a szomszédba, és becsöngetett. Kisvártatva előbukkant a házból Jóska, akin látszott, hogy nem málnaszörp fogyasztásával múlatta az időt, de a kapuig nem volt hajlandó elmenni, csak a kerti útról kiabálta oda:
– Ma nem érünk rá, születésnapot ünneplünk, ne tessék zaklatni minket!
– Ne vicceljen már velem, jóember! – kiáltott vissza Gergő. – Hát maguk álltak rá a kapumra, nem tudunk rakodni!
Jóska erre már végre hajlandó volt elbotorkálni a kapuig, de nem nyitotta ki, csak a kerítésen át pislogott a szomszéd porta felé.
– Nem tudom, kié az a kocsi – bökte ki hosszas hunyorgás után. – Az enyém nem, az biztos.
– Na de hát csak maguknál tartózkodik a tulajdonosa, nem? – türelmetlenkedett Gergő. – Mi lenne, ha szólna neki, hogy álljon odébb pár méterrel?
Jóska buta arccal vakargatta a fejét:
– Mintha Eleméré lenne az a kocsi, de ő nem állhat vele sehova, mert már ivott.
Gergő most már felfortyant:
– Bánom is én, hogy mit ivott Elemér, vagy mit nem! Akkor is jöjjön ki, nyissa ki az autóját, és engedje ki a kéziféket, majd mi odébb toljuk az autót, neki egyáltalán nem kell vezetnie.
Végszóra Elemér feje is előbukkant a ház ajtajában.
– Hallod, gyere már ide! – kiabált oda neki Jóska. – Valakik arrébb akarják tolni a kocsidat!
– Nem egészen erről van szó – akart pontosítani Gergő, de az illuminált Elemérrel már végképp nem lehetett értelmesen beszélni, mire kiért a kapuig, teljesen felszívta magát.
A szállító cég emberei elképedve figyelték a kibontakozó vitát.
– Hagyjuk a fenébe, átemeljük a szekrényeket a kerítés fölött, aztán elmegyünk innen, mielőtt belekeverednénk valami verekedésbe – javasolta az egyik rakodómunkás, de a társa rögtön letorkolta:
– Meg vagy te húzatva? Duplán dolgozzunk egy fizetésért? Még mit nem! Különben is, mióta vagy te a szakmában? Nem tudod, mi itt a legfőbb szabály? Amit elég egyszer megemelni, azt sosem emeljük meg kétszer.
A teherautó tagbaszakadt sofőrje azonban Gergővel érzett együtt, és egyre nagyobb ellenszenvvel figyelte a kerítés túloldalán handabandázó férfiakat. Végül kiköpte a fogpiszkálót, amit addig rágcsált, és megjegyezte:
– Ha még sokáig akadékoskodnak ezek a részeges ürgék, esküszöm, ráakasztom a vonóhorogra a kocsijukat, aztán úgy arrébb rántom, hogy abban nem lesz köszönet.
Ezt végül persze nem tette meg, de pár perc után megunta a meddő vitát, és elindult Rohoncziék portája felé:
– Jó napot! – dörgött rá a házigazdákra, majd egyszerűen letegezte őket: – Melyikőtöké az a piros pléhdoboz, ott hátul?
Elemér végigjártatta a tekintetét a teherautósofőr gigászi termetén, majd megszeppenve így szólt:
– Az enyém.
– No, akkor pattanj bele, komám, tolassál vagy öt métert, és akkor továbbra is jóban leszünk, meg a pléhdobozod is egyben marad.
Gergő később megköszönte a hatékony segítséget, de aztán nagyot fújtatott. A szíve mélyén úgy érezte, baj lesz még ebből…
