Miután Almási Károly hazatért az író-olvasó találkozóról, pár napig szinte ki sem mozdult a dolgozószobájából. Julika nem akarta zavarni, mert folyamatosan hallotta hol a szövegszerkesztő kattogását, hol a nyomtató zümmögését, de ahogy teltek a napok, egyre megbántottabb lett. Végül nem bírta tovább, és a szerdai ebéd után kifakadt:
– Most már nem is fogsz többé szóba állni velem?
A családfő meglepődve kapta fel a fejét az újság mögül:
– Mi a baj, szívem? – érdeklődött sűrű pislogások közepette.
– Baj? Ó, ugyan már, nincs semmi baj. Csak szeretném tudni, mihez tartsam magam. Szeretném tudni, meddig fog tartani, hogy nem szólsz hozzám, és kizársz az életed folyásából.
Károly most már letette az újságot, és nagyot sóhajtott:
– Ne haragudj, de annyira elkapott az ihlet és a munkaláz, és hát tudod, hogy ilyenkor a magamfajta író ember…
– Jó, ezt a részét értem, nem is zavartalak, amikor hallottam, hogy dolgozol. Na de azt azért ne mondd nekem, hogy kereken három napja nem akadt egyetlen szabad negyed órácskád, hogy elmeséld, mi történt Győrben, vagy éppen a fővárosban. Tán fel kell hívnom Ákost, hogy megtudjam, hogyan zajlottak le az író-olvasó találkozók?
Almási Károly most átnyúlt a konyhaasztalon, megfogta a felesége kezét, és mélyen a szemébe nézett:
– Most azonnal elmesélek mindent töviről hegyire, és akkor majd megérted, miért nem kezdtem bele mindjárt a hazaérkezésünk után a történetbe. – Aztán felállt az asztaltól, szokás szerint fel s alá kezdett járkálni, és közben töredelmes vallomást tett: – Lehet, hogy meg fog lepni téged, szívem, de néhány napig egyszerűen nem is éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy részletesen beszámoljak a történtekről. Attól tartok, még most, három nap után sem fog menni anélkül, hogy elérzékenyüljek, ugyanis rendkívül megrendítő élményben volt részem. Olyanban, amilyenben még soha életemben. Szükségem volt néhány napra, hogy először saját magamban rendezzem el a dolgokat.
Ezek után, ígéretéhez híven, minden részletre kiterjedően elmesélte, milyen felemelő és csodálatos jelenetek tarkították a pár nappal korábbi író-olvasó találkozókat.
Végül visszaült az asztalhoz, és újra a felesége szemébe nézett:
– Tudod, azt sem könnyű ám bevallani, hogy mindenben igazatok volt. Neked is és Ákosnak is. Ostobán viselkedtem. Kishitű voltam, ezzel együtt pedig végtelenül hiú. Továbbá hisztis és durcás, mint valami kisgyerek. Nem hittem benne, hogy van értelme annak, amit csinálok. Azt pedig pláne nem hittem, hogy egy egyszerű könyv ilyen hatással lehet másokra, ennyit tud segíteni beteg embereken.
– Nem bíztál a fiad szaktudásában? – csóválta a fejét Julika. – Pedig ő aztán már biztos sok emberrel találkozott szemtől szemben, akiken mind tudott segíteni.
– Félreértesz, szívem – felelte Károly. – Nem a fiunk szaktudásában nem bíztam, hanem magamban. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az én munkán is hozzájárulhat ehhez a sikerhez. Tudod, az újságírói szakma nem éppen arról híres, hogy tömegével kapná az ember a visszajelzéseket a munkája eredményéről. Be kell vallanom őszintén, lassan három évtizedes működés után én három nappal ezelőtt szembesültem vele, hogy milyen ereje lehet a szavaimnak. Döbbenetes és megrendítő pillanat volt. Olyan érzés kerített hatalmába, mint még soha. Világossá vált előttem, hogy igenis nagyon fontos lehet sokak számára, amit csinálok. Végre elhittem, hogy az én mondataim is kellettek ahhoz, hogy legalább egy ember jó útra térjen ezen a világon. Olyan visszajelzést és megerősítést kaptam erről, amilyenre sok kollégám talán egész életében hiába vár. És ezért nem győzök eléggé hálás lenni Istennek. Én megérhettem, hogy a munkám gyümölcse beért, mindenféle értelemben.
