A fővárosi író-olvasó találkozó után még sokáig szótlanul ült egymás mellett a kocsiban apa és fia, a két szerzőtárs. Végül Ákos törte meg a csendet:
– Átvennéd a vezetést, ha kiérünk a városból? Bevallom őszintén, annyira az események hatása alá kerültem, hogy csak úgy zsong a fejem.
– Magam is így vagyok ezzel, se testem, se lelkem nem kívánja most a vezetést, még autópályán sem – felelte Almási Károly. – Inkább azt javaslom, álljunk meg a város szélén. Tudok egy jó vendégfogadót, ahol megalhatunk, aztán majd holnap, pihenten folytatjuk az utat. Különben pedig a konyhájuk is nagyon jó, kitűnően megvacsorázhatunk. Igaz, nem olcsón.
– Milyen szerencse, hogy nem kell törődnünk az árakkal, mert végre meg tudjuk fizetni – jegyezte meg Ákos, de az édesapja nyomban letorkolta:
– Egyáltalán nem szeretem, ha ilyen öntelt módon beszélsz.
– Na de apa, nem mondtam semmi rosszat.
– Tulajdonképpen tényleg semmi rosszat nem mondtál, de milyen hangsúllyal mondtad, amit mondtál? Öntelt hangsúllyal, elbizakodott gőggel.
– Jaj, ne korholj már pont most, egy ilyen fantasztikus este után!
– Akkor sem helyes, ha természetesnek fogod fel az anyagi jólétet. Most éppen fut a szekér, de ki lát a jövőbe? A szerénység dicséretes erény, nem árt, ha az ember mindvégig megőrzi.
Ákos szelíd mosollyal fogadta édesapja korholását. Csak jóval később hozta szóba újra a témát, amikor már a vendégfogadó kockás abroszos asztalánál ültek:
– Tudod, régebben nekem is megfordult jó párszor a fejemben: vajon érdemes vagyok–e rá, hogy ilyen nagy kegyben részesültem a Gondviseléstől?
– Mire célzol, fiam? – nézett föl az étlapból Almási Károly. – Ne haragudj, de még mindig az író–olvasó találkozó jár a fejemben, és úgy érzem, elvesztettem a fonalat.
– Természetesen az anyagi jólétre célzok – felelte Ákos. – Ami, valljuk be, eléggé hirtelen jött számomra. Sokat tépelődtem az első időkben, hogy egyáltalán megérdemlem–e.
– És mire jutottál?
– Megnyugtattam a lelkiismeretemet, hiszen nem mindenféle bűnös utakon jutottam pénzhez, hanem becsületes munka eredményeként. És nem mellékesen, közben sikerült számtalan emberen segítenem. De persze az ilyen megerősítések, mint ami a mai rendezvényen történt, nem nevezhetők mindennaposaknak. A lélegzetem is elakadt, pedig volt már részem mindenféle hasonló szituációkban a saját rendelőmben.
– Nekem is elakadt a szavam, pedig nekem munkaeszközöm a szó – vallotta be a szerzőtárs. – Szerencsére abban a helyzetben nem is volt szükség semmiféle szóra, sokkal többet jelentett egy néma ölelés.
Közben megérkezett a pincér, és megkérdezte, sikerült-e választaniuk.
– Rokonszenvezem a gondolattal, hogy egy tányér forró húslevessel kezdjem a vacsorát – mondta Almási Károly.
– Csak egyetérteni tudok, uram – bólintott a pincér. – A húslevesünk messze földön nevezetes, sokan vannak, akik csak ezért keresik fel a vendéglőnket.
– Nos, engem meggyőzött – tette félre az étlapot Károly, majd a fiára nézett, és neki is húslevest rendelt.
– Kíváncsi vagyok, lesz-e olyan finom, mint anyáé – jegyezte meg Ákos, majd elővette a mobiltelefonját: – Jut eszembe, ideje hazaszólnunk, hogy ne várjanak, jó helyen vagyunk, holnap érkezünk.
Miután végzett az értesítésekkel, újra az édesapja felé fordult, és így szólt:
– Kanyarodjunk vissza az előző témához, amíg megérkezik a húsleves. Szeretném, ha tudnál valamit, apa. A múlt évben létrehoztam egy alapítványt…
Almási Károly egyelőre némi gyanúval fogadta a bejelentést:
– Aztán miféle alapítványt hoztál létre?
– Természetesen a szakmámmal kapcsolatosat – felelte Ákos, aztán részletesen is kifejtette: – Tudod, nekem sokszor okozott lelkiismereti kérdést, még az elején, hogy mennyi pénzt kérhetek egy-egy pácienstől. Magdi mindig arra biztatott, hogy ne legyek szégyellős, csak nyugodtan mondjak a betegnek már az elején mindenféle szép, kerek összegeket, és akkor tudni fogja, hogy mihez tartsa magát. De én eleinte ódzkodtam ettől. Végül is sikerült egy olyan metódust kidolgoznom, hogy az első beszélgetés során felmérem, mekkora anyagi ráfordítást várhatok a pácienstől, és annak megfelelően alakítom ki a munkadíjamat.
Almási Károly némileg meglepődve fogadta fia szavait:
– Nocsak! Erről eddig nem is beszéltél. Azt hittem, teljesen egységes óradíjjal dolgozol.
– Csak az elején volt így – szögezte le Ákos, majd szerényen hozzátette: – De ne hidd, hogy pusztán a szívjóság vitt rá a rugalmas metódus bevezetésére. Eszemben sincs jobb embernek mutatni magam, mint amilyen vagyok. A saját érdekeimet is figyelembe vettem, no meg a családom érdekeit. Rájöttem, hogy a magas tarifa sokakat elriaszthat, akik eleve nem tudják megfizetni, ezért csak legyintenek, és hiába hallottak sok szépet és jót rólam, eszükben sem lesz felkeresni a rendelőmet.
Almási Károly most már végleg megenyhült:
– Nem tudom, kitől örökölted ezt a jó értelemben vett kereskedői vénát, de az élhetetlen apádtól biztosan nem. Kizárásos alapon az anyukád marad – jegyezte meg mosolyogva, majd így folytatta: – No de térjünk rá most már arra a bizonyos alapítványra, mert percről percre egyre kíváncsibb vagyok.
– Nos, tehát az alapítvány… Szóval, hiába dolgoztam ki optimális metódust, hogy a pszichológus is jól járjon, és a beteg is meggyógyuljon, még így is akadtak szép számmal, akik nem tudták vállalni a gyógykezelés anyagi terheit. Ekkor jutott eszembe az alapítvány ötlete. Egy olyan alapítványé, amely éppen azokat támogatná, akiknek túl drága lenne egy lélekgyógyászati kezelés, pláne, ha az ki tudja meddig elhúzódik.
Almási Károly most újra összehúzta a szemöldökét:
– És magának az alapítványnak honnan volt pénze?
– Eleinte én finanszíroztam – felelte Ákos.
– Tehát végül is saját magad támogattad anyagilag a betegeidet, de közbeiktattál egy alapítványt, csak azért, hogy ne érezzék megalázónak a dolgot?
– Pontosan ez volt a helyzet – ismerte el Ákos.
– Tehát gyakorlatilag a gazdag betegektől kapott pénz egy részét odaadtad a szegény betegeknek? Jól értettem?
Ákos rövid gondolkodás után így felelt:
– Tulajdonképpen így is meg lehet fogalmazni. Most akkor visszavonod, amit az előbb a kereskedői vénámról mondtál?
A válaszra egyelőre nem kerülhetett sor, mert megérkezett a húsleves. Annak elköltése után Ákos így folytatta:
– Természetesen már régóta nem az én pénzem tartja fenn az alapítványt. Eleve csatlakoztak más kollégáim is, és az évek során mindig akadtak támogatóink. Például olyan tehetős emberek, akiknek meggyógyítottam a fiát, lányát, házastársát, vagy netán őt magát. És persze ilyenkor, tavasz táján soha nem mulasztom el felhívni a potenciális támogatók figyelmét, hogy az alapítványunk is szívesen fogadja az adójuk egy százalékát, és nemes célra fogja elkölteni: a rászoruló betegek gyógykezelésének támogatására – magyarázta Ákos, majd óvatosan újra feltette az iménti kérdést: – Még mindig vissza akarod vonni, amit az előbb a kereskedői vénámról mondtál?
Ekkorra az édesapja is végzett a húslevessel, és így válaszolt:
– Én már az imént sem akartam visszavonni egyetlen szavamat sem. Sőt, percről percre büszkébb vagyok rád, nagyfiam – jelentette ki, és nem lehetett eldönteni, vajon a forró levestől lett-e olyan fátyolos a tekintete.