Másnap azonban már nehéz lett volna nem észrevenni, hogy van valami a levegőben. Magdi szótlan volt és kedvetlen, s olyan arckifejezéssel járt-kelt a lakásban, amilyet Ákos addig még nem ismert.
A reggelinél szóltak egymáshoz először:
– Ahhoz képest, hogy szabadságon vagy, meglehetősen korán keltél – jegyezte meg Magdi, de olyan hangon, hogy az felért egy vádbeszéd első mondatával is.
– Ez csak afféle kényszer szülte szabadság – magyarázta Ákos. – Egyébként pedig ma több dolgom lesz, mint bármelyik munkanapomon.
– Azt hittem, azért adtál szabadságot magadnak, hogy végre befejezhesd a könyvet.
– Ez minden vágyam – erősítette meg Ákos. – Épp ennek érdekében kell néhány dolgot elintéznem. Hogy végre az utolsó fejezetre összpontosíthassam a figyelmemet. Nem szeretnék több ledorongoló üzenetet kapni az apámtól.
– Megkérdezhetem, hogy mi a mai programod?
– Először is felkeresem Ágikát. Mielőbb tisztázni kell köztünk a dolgokat, és újra kell indítani a rendelésemet, akár vele, akár nélküle…
Magdinak a többi mondat már el sem jutott a füléig. Úgy érezte, épp eleget hallott. Maga is meglepődött rajta, mennyire szíven üti a bejelentés, de nem szerette volna, ha a férje bármit is észrevesz ebből. Így hát felemelkedett a reggelizőasztal mellől, és fejfájásra hivatkozva elvonult a hálószobába.
Ákos persze érezte, hogy a hitvese igencsak különös hangulatban van ma, de sem kedve, sem ereje nem volt most belemenni egy afféle tisztázó megbeszélésbe. Ideje meg aztán pláne nem. Elvégre hátra volt még a délelőtt legizgalmasabbnak ígérkező eseménye, a Dezsővel tegnap eltervezett lebuktató akció. Így hát ő is ott hagyta a reggelijét, felöltözködött, és nekivágott a városnak.
Kíváncsi volt, mikor bukkan föl mögötte a jól ismert acélszürke kombi, és erre nem is kellett sokat várnia.
Ágika egy lakótelepen élt. Ákos jó darabig keresgélte a címet, de végül megtalálta az ominózus háztömböt. Izgatottan nyomta meg a kaputelefon gombját, mert abban sem volt biztos, egyáltalán szóba áll–e még vele az asszisztensnője. Mi tagadás, Ágika alaposan meglepődött, hogy épp a hajdani főnöke jött látogatóba eme korai órán, de persze készségesen beengedte a vendéget, még kávéval is megkínálta.
Meglehetősen fagyos hangulatban indult meg a beszélgetésük, de aztán eljött az a pont, ami után szinte felizzottak a kedélyek. Ágika ugyanis így szólt:
– Doktor úr! Árulja már el nekem, hogy a kedves mama mit mesélt a történtekről.
– Csak nem az anyósomra céloz, Ágika? De hát mi köze neki ehhez az egészhez? – hüledezett Ákos, ám alig tette fel a kérdést, egyszeriben összeállt a kép a gondolataiban.
Hősünk furcsa, vegyes érzelmekkel viselte mindezt. Egyrészt végtelen megkönnyebbülést érzett afölött, hogy mégsem egy őrült jár egész nap a nyomában, hanem minden bizonnyal olyasvalaki, akit feltehetőleg az anyósa bízott meg azzal, hogy kövesse minden lépését. Ez utóbbi vélelmezés viszont egyre nagyobb haragot ébresztett Ákosban, miközben meghallgatta a részleteket Ágikától. Az asszisztensnője elmesélte, hogyan kereste fel a rendelőt a doktor úr anyósa, aki a családi békére hivatkozva felszólította, hogy mondjon fel, és többé semmilyen formában ne érintkezzen doktor Almásival.
Ákos eleget hallott. Felemelkedett a székéről, megköszönte a kávét, és sietősen indulni készült. Arra azonban még szakított időt, hogy pár szóval megnyugtassa az asszisztensnőjét:
– Megígérem magának, Ágika, hogy ezt a kínos helyzetet záros határidőn belül, megnyugtatóan rendezni fogom. Maga pedig tekintse úgy, hogy még mindig az asszisztensem, aki jelenleg a szabadságát tölti. A felmondólevelét saját kezűleg fogom összetépni.
További magyarázatra egyelőre nem volt idő, Ákosnak még volt néhány, meglehetősen izgalmasnak ígérkező feladata. Az ajtón kilépve azonban még egy pillanatra visszafordult:
– Ugye van ennek a háztömbnek hátsó kijárata is? – kérdezte a vendéglátójától.
– Természetesen – bólintott Ágika, majd elkerekedő szemmel bámult a főnöke után, míg az el nem tűnt a liftajtó mögött.
Ákos megkerülte a háztömböt, és hátulról haladt végig az autósoron, amit a járda mellett parkoló kocsik alkottak. Tudta, hogy a követője nem ebből az irányból várja, és ha észre is veszi őt a visszapillantó tükrében, neki mindenképpen lesz némi ideje, hogy megszemlélje az illetőt. Akkor még nem sejtette, hogy elég lesz egy pillantás, és a titokzatos ismeretlenből egycsapásra ismerős lesz. A következő percben azonban konstatálta, hogy az acélszürke kombi volánja mögött egy magánnyomozó ül. Mégpedig az a magánnyomozó, akit nem is olyan régen ő bízott meg azzal, hogy derítse ki, vajon ki és miért akarja behálózni a feleségét mindenféle ezoterikus ostobaságokkal.
A felismerés döbbenetes volt, de hősünk egy pillanatra sem esett ki a szerepéből. Később büszke is volt magára, amiért ilyen villámgyorsan kifundálta, milyen ürüggyel köszönjön rá a magánnyomozóra.
– Á, kedves Zoárd! – integetett be a sofőrnek. – Mennyire örülök, hogy épp önbe botlottam! Nincs véletlenül egy indítókábele? Azt hiszem, lemerült a kocsim akkumulátora, nem tudom beindítani.
Nos, a derék Zoárd sem az az ember volt, akit kizökkentenek a váratlan helyzetek. Magánnyomozóként számtalanszor kellett már rögtönöznie. Ezúttal is úgy tett, mint akit csöppet sem lep meg Almási doktor felbukkanása, sőt inkább bosszankodni látszott.
– Sajnálom, doktor úr, nem segíthetek, ugyanis éppen dolgozom. Megfigyelek egy bizonyos illetőt.
– Jaj, ne haragudjon, semmiképp nem szeretnék keresztbe tenni önnek – játszotta meg a riadt civilt Ákos, majd hirtelen ötlettől vezérelve bepattant a detektív mellé, a kocsi anyósülésére.
– Itt már nem vagyok feltűnő, ugye? – kérdezte sűrű pislogások közepette a magánnyomozótól, és a maga részéről készen állt egy szerfölött szórakoztatónak ígérkező párbeszéd lefolytatására.
