Almási doktor egyébiránt nemcsak a betegeitől kapott türelmetlen hangvételű telefonhívásokat, hanem az édesapjától is:
– Igazán nem akarlak sürgetni, nagyfiam, de ha azt akarod, hogy a könyved megjelenjen karácsonyra, akkor szerfölött időszerű lenne átküldened az utolsó fejezetet is, máskülönben fél évvel el kell halasztanunk a kiadást, a nyári könyvhétre időzítve.
Amióta közösen alapítottak könyvkiadót, ez volt az első alkalom, amikor a lektor megsürgette a szerzőt, Ákos tehát igazán nem mondhatta, hogy az édesapja ne lett volna elnéző a folyamatos határidő-módosításaival kapcsolatban.
– No, itt az ideje, hogy én is elmenjek két hét szabadságra – határozta el hősünk, aztán hozzákezdett az elkövetkező tíz munkanapra bejegyzett páciensek telefonos tájékoztatásához. Egyetlen betege maradt, akit kénytelen volt a rendelés lemondásának okából meglátogatni. Egy bizonyos Takács úr már hónapok óta olyannyira elzárkózott a világ elől, hogy sem telefonja, sem drótposta–címe nem volt, ezért csakis személyesen lehetett értesíteni.
– Elugrom ehhez a remetéhez, aztán irány a park! – gondolta Ákos, azzal hóna alá csapta hordozható számítógépét, és már alig várta, hogy újra a Tisza-parton üldögéljen egy árnyas padon, ahol az utóbbi idők szokása szerint a kéziratát gondozta. – Egyetlen fejezet van hátra, ami nem szól másról, mint hogy a pszichológus is ember. No, hát ehhez a témához az utóbbi napok bőséges illusztrációval szolgáltak, tehát semmiféle nehézséget nem fog okozni, hogy megírjam a befejező részt, akár még ma – vélekedett optimistán, és mihamarabb túl akart esni a Takács úrral való kényszerű találkozáson.
Az utcára kilépve furcsa érzése támadt, bár egyelőre maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Aztán, amint a szeme végigpásztázta az utcában parkoló autókat, valahogy megakadt a tekintete egy acélszürke kombin. Olyan autó volt, amiből a magyar utakon tizenkettő egy tucat, de valamiért mégis hosszasabban elidőzött a látványon. Majd a saját kocsijába pattant, és elindult Takács úr kertvárosi háza felé.
Már legalább a nyolcadik kereszteződésen haladt át, amikor a visszapillantó tükörben észrevette, hogy az acélszürke kombi, még ha jó száz méterrel lemaradva is, de ott halad mögötte a kocsisorban.
– Mi a manó? Tán csak nem követ? – morfondírozott Ákos, aztán hirtelen ötlettől vezérelve sávot váltott.
Innentől kezdve hősünk, eredeti célját feladva, jó ideig összevissza furikázott Szeged belvárosában, de az acélszürke autó valahogy mindig feltűnt mögötte, tisztes távolságban. Végül hősünk befordult a kertvárosba, és csakhamar megállt a nagyvárosi remete hírében álló páciens angol típusú háza előtt.
Takács úr a csengetés után kinyitotta az összes zárat, reteszt és lakatot, amikkel elhatárolta magát a külvilág elől, és ott állt a küszöbön, viseltes fürdőköpenyben és posztó házipapucsban.
Almási doktor röviden ismertette a rendelés elhalasztásának okát, majd gyanakodva mustrálta végig betegét:
– Minden rendben, Takács úr? Szedi a gyógyszereket, előírás szerint?
– Ja – felelte a páciens, aki nem arról volt nevezetes, hogy komplett kisregényeket foglal bele a mondandójába.
Ákost nem nyugtatta meg a szűkszavú válasz, a látványról nem is beszélve, és mi tagadás, lelkifurdalása is támadt, amikor arra gondolt, hogy a betegével épp most közöl két hét halasztást, amikor talán a legnagyobb szüksége lenne a gyógykezelés mihamarabbi folytatására.
Közben a szeme sarkából a szűk utcát vizslatta, amikor is feltűnt a túlvégen a már jól ismert acélszürke kombi.
Almási doktor összehúzta a szemöldökét, gondolt egy nagyot, aztán megkérdezte a páciensétől:
– Mondja csak, Takács úr, nem lenne kedve egy afféle autós kalandhoz?
Takács úr egyelőre felhúzta a bal szemöldökét, de egyéb jelét nem adta, hogy érdekelné az ajánlat.
– Jó lenne, ha mihamarabb felöltözködne, mert szükségem lenne a segítségére – ütötte a vasat Ákos, de a betege még mindig gyanakodva nézett rá:
– Most a bolondját járatja velem, doktor úr?
Hősünk belátta, hogy ezt a hónapok óta bezárkózottan élő, letargiától sújtott embert nem lesz könnyű meggyőznie, ezért elhatározta, hogy egész más stílust fog alkalmazni, hogy végre kizökkentse betegét a melankóliából:
– Kapja már össze magát, jóember! Akar segíteni nekem vagy nem? Ha igen, akkor ideje volna átöltöznie, mert ebben a fürdőköpenyben komoly feltűnést keltene az utcán, ez pedig lehetetlenné tenné az akció lebonyolítását.
Takács úr szeme végre felcsillant, az „akció” említésekor pedig kissé még a nyelvét is kidugta izgalmában.
– Egy perc, és itt vagyok! – rikkantotta lelkesen, majd eltűnt az ajtó mögött, ahonnan egy perc múlva valóban teljesen hétköznapi, utcai ruházatban bújt elő. A sietségét az is jól mutatta, hogy a bejárati ajtaján lévő mintegy nyolc darab zár közül ezúttal mindössze hármat kulcsolt be, s közben izgatottan érdeklődött a kezelőorvosától, hogy miről van szó, miben is áll a segítség lényege.
– Észrevettem, hogy követnek – közölte Ákos, és eme körülményt Takács úr olyannyira döbbenetesnek találta, hogy egy pillanatra meg is torpant:
– Ne mondja!… És ki követi? – suttogta ijedten.
– Éppen abban kérem a segítségét, hogy ezt mihamarabb kideríthessük – magyarázta Ákos. – De arra kérem, viselkedjen természetesen, hogy a legkevésbé se legyünk feltűnőek. Annak, aki követ, nem szabad megsejtenie, hogy én már észrevettem őt, mert akkor fuccs az akciónak.
– Persze, persze. Világos – bólogatott Takács úr.
– Csak tegyen úgy, mintha teljesen hétköznapi dolgokról beszélgetnénk, mondjuk az időjárásról vagy a tegnap esti futballmeccsről.
A páciens ezek után teljesen hétköznapi módon ült be az orvosa kocsijának anyósülésére.
Ákos beindította a motort, és anélkül, hogy a betegére nézett volna, közönyös hangon sorolta a tudnivalókat:
– A delikvens egy acélszürke kombiban ül. Az egész belvárost bejártam, de nem sikerült lekoptatnom. Most pedig már nem is akarom. A maga házához is követett, és reményeim szerint nemsokára újra a nyomunkba fog eredni.
– De hát mi a csudát akarhat magától? – morfondírozott hangosan Takács úr.
– Elképzelni sem tudom, mindenesetre annyit mondhatok magának, hogy pár nap óta igencsak furcsa dolgok történnek a rendelőmben, olyannyira, hogy az asszisztensnőm már fel is mondott.
– Tán csak nem szellemek járnak? – riadt meg újra a már csöppet sem melankolikus beteg.
– Ott még nem tartunk – mosolyodott el Ákos –, és őszintén bevallva nem is szeretném, ha ilyesmire sor kerülne. El sem tudom képzelni, hogy a hagyományos betegekkel szemben a szellemeket hogyan tudnám elszámolni az adóhatóság felé – tette hozzá nevetve, de észrevette, hogy az utasa megütközik a megjegyzésen, ezért gyorsan közölte: – Nyugalom, csupán a feltűnés kerülése miatt vettem poénosra a figurát.
Takács János alkalmi titkos ügynök megnyugodva fogadta a magyarázatot, és hogy megmutassa, mennyire lehet rá számítani, ha feltűnésmentes viselkedés a feladat, elkezdett az előző esti futballmeccsről mesélni. Ennek csak akkor vetett véget, amikor Ákos – belenézvén a visszapillantó tükörbe – jelentőségteljesen közölte:
– No, már fel is tűnt az acélszürke kombi, itt jön nem sokkal mögöttünk, a külső sávban.
Takács úr nagyot nyelt, majd megérdeklődte:
– És most mi lesz a feladatom, doktor úr?
– Nyissa ki a kesztyűtartót, talál ott egy jegyzetfüzetet, amelyiknek egy toll van a fedelére tűzve. Ha majd úgy alakul a közlekedési helyzet, nézzen bele a visszapillantó tükörbe, és próbálja leolvasni a kombi rendszámát, aztán írja fel a füzetbe.
