Sokszor hozza úgy a sors, hogy amikor az egyik baj elmúlik, mindjárt követi egy másik. Dr. Almási Ákos életében is egy ilyen fejezet következett, bár hősünknek egyelőre nem volt róla tudomása. Ő ezekben a napokban felhőtlenül örült, hogy végre sikerült mindent tisztázni a feleségével, és családi életük visszatérhetett a korábbi nyugodt kerékvágásba. Sőt, a babavárás örömei még annál is szebbé tették a napjaikat, mint amilyeneket a mézeshetek során éltek át. Összességében tehát arról számolhat be a krónikás a kedves Olvasóknak, hogy az Almási házaspár boldogabb volt, mint valaha.
Ákos az elkövetkező napokban igyekezett jelét adni, hogy igenis nagyon komolyan veszi a gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseket. Beszerezte az idevágó szakirodalom legjelesebb szerzőinek köteteit, amik mind ott sorakoztak az éjjeliszekrényén. Esténként együtt bújták Magdival a könyveket, s mindjárt meg is beszélték az olvasottakat.
Természetesen Magdi is igyekezett kivenni a maga részét a családi béke megteremtéséből. Ennek jeléül igen sokszor meséltette a férjét a gyerekkoráról, és ezt meg is indokolta:
– Tudod, sokat gondolkodtam a dolgon, és rájöttem, legfőképp az én hibám, hogy annak idején be tudtál ugratni a kitalált gyerekkori történeteiddel – magyarázta önkritikusan. – Egy jó feleségnek ismernie kell a férje egész életét, a gyerekkorával együtt. Ha én kellő érdeklődést tanúsítottam volna, kellően ismertem volna a családi életeteket, akkor soha nem hittem volna el azokat a rémtörténeteket, amiket a megleckéztetésemre kitaláltál.
– Ezen ne múljon, nagyon szívesen mesélek a gyerekkoromról – felelte mosolyogva az ifjú férj –, hidd el, számomra ez igen kedves és szívmelengető elfoglaltság.
Nos, hát ilyen békés hangulatban teltek az esték, mígnem elkövetkezett egy bizonyos hétfői nap.
Ákos már a délelőtti rendelés során észrevette, hogy az asszisztensnője nincs a legjobb passzban. Az ebédszünet idején aztán apropó is kínálkozott, hogy erre rákérdezzen:
– Mit látok, Ágika? Visszatért a hamburgerhez meg a sült krumplihoz? Nem azt mondta nemrég, hogy örökre szakít a gyorséttermi menüvel?
– Áh, nem ért az semmit – felelte teli szájjal az asszisztensnő. – Salátával sem sikerült fogynom egy dekát sem.
– Nem gondolja, hogy talán túl gyors eredményt várt? Nem kellene ilyen hamar feladni a fogyókúrát – vélekedett Ákos.
– Mindegy már nekem – legyintett Ágika, és dacosan legyűrte az utolsó falat sült krumplit.
Ákosnak az volt a benyomása, hogy az asszisztensnője könnyezik. De erről egyelőre nem győződhetett meg, mert ekkor Ágika fölpattant a székéből, és a következő percekben az íróasztala és az iratszekrény között járkált fel–alá, látszólag azzal a céllal, hogy bizonyos betegkartonokat tegyen vissza a helyükre.
„Úgy tűnik, nem akar a szemembe nézni. Bizonyára könnyebb neki így elmesélni, ami a szívét nyomja” – gondolta magában hősünk, akinek ekkor már előtört a pszichológusi énje.
Helyesen állította fel a diagnózist. Ágikából csak úgy dőlt a szó. Elmesélte, hogy a hétvégén egy baráti összejövetelen vett részt, ahol jelen volt egy olyan férfi is, aki némi italozás után meglehetősen otromba célzást tett az alakjára, és ez őt nagyon szíven találta.
Az elbeszélés végén a molett asszisztensnő pityeregni kezdett, és hirtelen a főnöke vállára borult.
– Nem fogok kelleni soha, senkinek – hüppögte mély világfájdalommal a hangjában.
Ákos tétován átkarolta Ágikát, óvatosan megveregette a hátát, és azt dünnyögte:
– Nyugodjon meg, kérem. Mindannyian a legszebbek vagyunk valaki szemében. Maga is meg fogja találni az igazit.
Ebben a pillanatban lépett be a rendelőbe hősünk anyósa, aki elkerekedő szemmel bámulta az elé táruló jelenetet.
Ákos anyósa egyébiránt azért kereste fel a rendelőt, mert ebédet vitt a vejének. Előző nap beszéltek telefonon, amikor is Olga közölte, hogy hétvégén nagyobb mennyiségű halat kapott ajándékba a család egyik ismerősétől, aki nagy horgász hírében állt. Olga hétfő délelőtt halászlét főzött, és mivel tudta, hogy a veje újabban elkötelezett rajongója a szegedi halászlének, megígérte, hogy másnap visz neki ebédre a finom csemegéből.
Amikor Magdi édesanyja gyanútlanul belépett a rendelőbe, ételhordóval a kezében, azt látta, hogy a veje az asszisztensnőjével ölelkezik. Megtorpant a küszöbön, és egy pillanatra talán a száját is eltátotta, de a következő percben igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Ugyanígy cselekedett a jelenet másik két résztvevője is. Ákos és Ágika hirtelen kibontakoztak egymás karjaiból, majd az asszisztensnő visszaült az íróasztalához, Ákos pedig az anyósa elé sietett:
– Csókolom, anyuka! – köszöntötte, ahogy máskor is, aztán a kezében lévő ételhordóra szegezte a tekintetét: – Alig vártam már, hogy megérkezzen.
– Képzelem – morogta a fogai közt Olga, és ettől a kijelentéstől, ha lehet, hősünk még inkább zavarba jött.
Nem sokkal később, amikor a főnöke anyósa távozott, Ágika is megkérdezte:
– Nem lesz ebből baj? Irtó furcsán nézett rám a kedves mama – szepegte riadtan, de Ákos megnyugtatta:
– Ugyan már, mi baj lehetne? Nem csináltunk semmi rosszat. Különben is, ne próbálja elterelni a figyelmemet mindarról, amiről akkor volt szó köztünk, mielőtt anyósom megérkezett volna.
– Nem szeretném tovább ragozni azt a témát – jegyezte meg csöndesen az asszisztensnő.
Ákos megpróbálta lazára venni a figurát:
– Ne gyerekeskedjen már, Ágika! A város legmenőbb pszichológusának alkalmazásában áll, aki ráadásul hajlandó ingyen lelki segélyt nyújtani magának, és akkor nem akarja kihasználni ezt a remek lehetőséget?
A megjegyzése nyomán beállt hosszas, feszült csönd ráébresztette hősünket, hogy meglehetősen nagyképűen és fellengzősen közelített a témához. Igyekezett hamar jóvátenni a baklövést, ezért így szólt az asszisztenséhez:
– Kérem, hozza be Juhászné Orgoványi Katalin kartonját. – Azzal bevonult a rendelőbe, és kisvártatva Ágika is megérkezett a kért papírokkal.
Ákos fellapozta az aktát, és a következőket mondta:
– Nos, a beteg tavaly októberben keresett föl, mivel úgy érezte, hogy az önértékelési zavarai nagyban akadályozzák mind a normális életvitel, mind pedig egy esetleges párkapcsolat kialakításában. Megjegyezném, hogy a hölgy saját bevallása szerint csaknem nyolcvan kilót nyom, és a kezelés alatt semmit sem veszített a testsúlyából. Viszont a múlt héten örömmel közölte, hogy társra talált, mégpedig egy olyan férfira, aki elfogadja őt olyannak, amilyen, így hát a pszichológiai gyógykezelését befejezettnek nyilvánítottam. – Ákos most felnézett a papírokból: – Nézze, Ágika! Ha Juhászné Orgoványi Katalinnak anélkül tudtam segíteni, hogy a hölgy akár egyetlen kilót is fogyott volna, akkor ne próbálja velem elhitetni, hogy maga reménytelen eset. És ami a legfontosabb: ne próbálja ezt saját magával elhitetni!
Ágika igyekezett olyan arckifejezést ölteni, amiről semmit nem lehet leolvasni.
– Most jobb lesz, ha megyek, mindjárt itt lesz a következő páciens. – Azzal felemelkedett a székről, és elindult az ajtó irányába. Ákos még sokáig nézett utána elgondolkodva, és úgy érezte, ennél ügyetlenebbül kezdő korában sem próbált meg hozzáfogni egy helyzet megoldásához.
Este, miután hazaérkezett, óvatosan fürkészte a felesége arcát. Kíváncsi volt, az anyósa „leadta–e a jelentést” Magdinak, de megnyugodva konstatálta, hogy a neje nem hozta szóba a témát. A nyugalom azonban csak pár napig tartott, Magdi pénteken este, a vacsoránál egyenesen nekiszögezte:
– Gyakran előfordul, hogy ölelkeztek Ágikával a rendelődben?
