Ákos sokszor elképzelte már, milyen lesz az a pillanat, amikor a felesége szájából elhangzik eme közlemény. Pontosabban szólva: sokszor vágyott rá, hogy ez a pillanat mielőbb elkövetkezzen. Az utóbbi időben azonban oly sok gond gyűlt föl, oly távolinak tűnt ez a várva várt bejelentés, hogy tényleg teljesen váratlanul érte az ifjú férjet. Egy szót sem tudott szólni, csak ült mozdulatlanul, és megigézve meredt maga elé.
Mint csakhamar kiderült, ez az állapot afféle „vihar előtti csendet” jelentett, Ákos ugyanis egyik pillanatról a másikra felpattant, és vad örömujjongások közepette föl–alá kezdett rohangálni a lakásban, kezében a mobiltelefonjával. Amint a készüléke gombjait nyomogatta, Magdi számára úgy tűnt, mintha az ő derék férje az összes rokonát egyszerre akarná értesíteni a jó hírről.
Ákos később maga sem tudta felidézni, miért pont Gergőt hívta föl elsőként. Talán így akart szelíd nyomást gyakorolni az öccsére, hogy végre határozza már el ő is magát, és kérje meg a kedvese kezét? Ezt ma már nem lehet tudni, az viszont bizonyos, hogy a boldogság átmenetileg kedvezőtlen hatással volt hősünk kifejezőkészségére. Dr. Almási Ákos, aki máskor oly szabatosan, közérthetően és összefüggően fejezte ki magát, most nagyjából a következőket hadarta a telefonba:
– Szervusz, Gergőkém! Nagy hírem van számodra. Kezdem az elején… Nemrég majdnem elütöttem egy biciklistát, aki beleborult a virágágyásba. Akkor kezdődött az egész… De ez most nem is fontos… A horoszkópnak vége lett, nem volt itt se rontás, se mágia, úgyhogy hamarosan hárman leszünk! Na mit szólsz, drága kisöcsém?
Régi megfigyelés az asztalos szakmában, hogy ha a mester egy működésben lévő, zajos fűrészgép mellett próbál telefonálni, az nem könnyíti meg a kommunikációt. Márpedig a késő délutáni időpont dacára Gergő nagyban dolgozott, mert szerencsére éppen volt megrendelése.
– Várjál már egy kicsit, Ákoskám, odébb megyek a fűrészgéptől, mert így nem sok mindent hallok… – felelte a bátyjának. – Szóval, te voltál a hibás, amikor elütötted a kerékpárost?
– Egyáltalán nem ütöttem el a kerékpárost. Csak majdnem. Amúgy meg ő volt a hibás, mert figyelmetlenül fordult ki az autóm elé. De ez most nem fontos.
– Akkor meg minek fogadtátok be magatokhoz?
– Kicsodát?
– Hát a kerékpárost! Nem te mondtad az előbb, hogy most már hárman lesztek?
Beletelt egy kis idő, mire Ákos el tudta magyarázni, hogy esze ágában sem volt közlekedésbiztonsági kérdésekről kiselőadást tartani. Sokkal inkább azt az örömteli hírt szerette volna megosztani öccsével, hogy Magdi, a felesége gyermeket vár.
Gergő végre megértette a közlemény lényegét, és ebben nem kis szerepe volt annak, hogy időközben kikapcsolta a fűrészgépet. Aztán rohant is be a házba, hogy a nagymamáját is értesítse az örömhírről.
A debreceni szülői házban viszont valaki szándékosan vette tréfásra a dolgot. Amikor Károly este hazatért a családi fészekbe, azt láthatta, hogy a felesége szomorúan gubbaszt a nappaliban.
– Bárhogy is fáj, végleg tovatűnt a fiatalságunk – jelentette ki melankolikusan Julika, és olyan jól játszotta a szerepét, hogy a családfő nyomban bizonygatni kezdte:
– Rajtad nem fog az idő, szívem, és különben is, ezerszer megmondtam már, hogy a szememben mindig is te leszel a legszebb asszony a világon.
– Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod, jól is esik, mi tagadás, de az igazság akkor is az, hogy egy korszak végérvényesen lezárulni látszik – folytatta Julika, de már egyre kevésbé tudta tartani magát, már ott bujkált a mosoly a szája szegletében, és végül kirobbant belőle a kacagás:
– Úgy áll a helyzet, drágám, hogy hamarosan nagyszülők leszünk!
Eközben Szegeden az ifjú házasok a leendő gyermek neméről és nevéről folytattak eszmecserét.
– Fiút szeretnél inkább vagy kislányt? – tudakolta a férjétől Magdi.
– Adja Isten, hogy egészséges legyen, ehhez képest számomra a többi már részletkérdés – felelte Ákos.
– És ha történetesen fiú lesz, akkor szeretnéd, ha a te nevedet viselné?
Az ifjú férj somolyogva megjegyezte:
– Biztos vagyok benne, hogy ha kislány lesz, akkor is az én nevemet fogja viselni.
– A keresztnevére gondoltam, te hólyag – nevette el magát Magdi, aztán ízlelgetni kezdte: – Ifjabb Almási Ákos… Esetleg, ha az apukád nevét kapná?… Almási Károly. Karcsi. Karesz. Károlyka…
– A mi családunkban, amennyire én tudom, sosem volt jellemző, hogy a fiúk az apjuk vagy a nagyapjuk keresztnevét örököljék, így hát én sem ragaszkodom ehhez – szögezte le Ákos.
– Egyébiránt a névválasztás során hihetetlen sok szempontot figyelembe kell venni – ragadta magához újra a szót Magdi. – Nem szerencsés például, ha a keresztnév ugyanazzal a hanggal kezdődik, mint amivel a vezetéknév végződik, mert akkor nem igazán lesz dallamos a név.
Ákos eltűnődött:
– Szerintem ez csak mássalhangzók esetében igaz, magánhangzóknál nem. Mi a baj azzal például, hogy Almási István vagy Almási Ilona?
Magdi újra csak ízlelgette a neveket, és a fejét csóválta:
– Számomra ezek nem túl dallamosak. Mintha a nevek közepén lenne egy kis kihagyás, egy „döccenő”, hogy úgy mondjam.
– Nézd, szívem, ezen igazán nem fogunk összeveszni. Temérdek betű marad még az ábécében azután is, ha az I–t kihúzzuk – nyugtatta meg a nejét a leendő családfő. – Azt azonban szeretném leszögezni, nálam szóba sem jöhetnek afféle nyugatmajmoló, anglomán nevek, mint a Dzsenifer, a Kevin, a Vanessza, a Krisztofer és társai.
– Minek nézel engem, drágám? – húzta össze a szemöldökét Magdi. – Eszembe sem jutna ilyesféle keresztnevet adni a gyermekemnek. Az viszont tény, hogy hagyományos, ősi magyar vagy éppen bibliai nevek esetén is el kell kerülni néhány dolgot. Például a rímelést, vagy hogy viccesen hangozzék a teljes név.
– Mire célzol konkrétan? – vakargatta a fejét Ákos, mert el sem tudta képzelni, miféle keresztnév hangozhatna viccesen az ő családi nevéhez párosítva.
– Nos, például az Almási Simon szerintem elég viccesen hangzik – közölte Magdi. – És mondjuk az Almási Tamásban is érzek némi rímes hangzást. Nem is beszélve teszem azt az Almási Almáról.
Ákos kezdte gyanítani, hogy a névválasztás korántsem lesz olyan egyszerű dolog, mint ahogy azt korábban gondolta. Mindenesetre kompromisszumos javaslattal állt elő:
– Holnap veszek két utónévkönyvet. Mindketten kiírjuk belőle azokat a fiú– és lányneveket, amiket tetszetősnek találunk, és a végén megnézzük, hogy mely nevek esnek közös halmazba.
– Remek ötlet – ismerte el Magdi –, de természetesen más módszereket is kipróbálhatunk. A kineziológia például azt mondja a névválasztásról, hogy…
– A micsoda…?
– A kineziológia.
– Jaj, ne… – szisszent fel Ákos, de Magdi úgy tett, mintha nem értené, mi a probléma:
– Hiába húzod a szádat, vannak egészen hihetetlen módszerek is, vegyük például a számmisztikát…
– Inkább ne vegyük! – jajdult fel Ákos, majd lehangoltan hozzátette: – Azt hittem, ezeken a hókuszpókuszokon egyszer s mindenkorra túl vagyunk.
Magdi csak akkor esett ki a szerepéből, amikor látta, hogy a férje kétségbeesése teljesen őszinte.
– Csak vicceltem, te dilinyós – nevette el magát, és vigasztalásképpen gyorsan megölelte a hitvesét.
