Ákos döbbenten látta, hogy a felesége éjjeliszekrénye kisebbfajta könyvtárat rejt. Végignézte a kötetek borítóit, és megállapította, hogy az irományok kivétel nélkül az álomfejtés, a jóslás meg az úgynevezett fehér mágia tárgykörével kapcsolatosak. Sőt, az egyik könyv egyenesen azt a címet viselte: „Hogyan lépjünk ki a saját testünkből”.
Ezek után már azon sem csodálkoznék, ha egy olyan tudományos igényű dolgozat is lapulna itt, amit a „Hogyan forduljunk ki önmagunkból” címmel írt volna meg valami mágus – gondolta elkeseredve Ákos. – De mikor és hogyan tett szert Magdi ezekre a fércművekre?
Nehéz szívvel pakolta vissza a könyveket. Tudta, hogy a kérdéseire ma már egész biztosan nem fog választ kapni.
Aznap éjjel hősünket is rémálmok gyötörték. Egy hatalmas darut látott álmában, amelyiknek az egyik karja végén patkó alakú pénzmágnes himbálózott. A pénzmágnes egyszer csak magához szippantotta a feleségét, és elragadta mellőle, hiába kapott utána. Látta Magdi kalimpáló lábait, és hallotta a kétségbeesett sikoltozását, de nem tudott segíteni rajta. Tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy a felesége a magasba emelkedik, és eltűnik a valószerűtlenül rózsaszín felhők között. Mindezen hátborzongató látomásokat tetézte, hogy a darut a fekete köpönyeges, borzas jósnő kezelte, aki sátáni kacajok közepette rikácsolta: „A pénzmágnes igenis működik! A pénzmágnes igenis működik!”.
Reggel verejtékben úszva ébredt fel. Egyedül feküdt a hitvesi ágyban, Magdit ekkorra már rég szólította a kórházi szolgálat. Kibotorkált a konyhába, és főzött magának egy erős feketét. Aztán beállt a zuhany alá, és addig engedte magára a hideg vizet, amíg csak el nem kezdett vacogni a foga.
A rendelőben az asszisztense a következő hírrel várta:
– Az első órája szabad lesz, főnök. Simonyi úr lemondta a mai konzultációt, családi okokra hivatkozva.
Bár már számtalanszor megkérte Ágikát, hogy ne szólítsa főnöknek, ezúttal nem tette szóvá a dolgot. Inkább afelett örvendezett magában, hogy Simonyi úrnak halaszthatatlan családi programja támadt, s ennek okán megajándékozta őt, a pszichológusát egy szabad órával.
– Nem mondhatni, hogy jól fest ma reggel, főnök – csóválta a fejét az asszisztens, akinek általában semmi sem kerülte el a figyelmét. – Főzzek egy kávét?
– Köszönöm a kedvességét, Ágika, már otthon ittam – hárította el az ajánlatot Ákos, aztán bevonult a rendelőbe, és becsukta maga mögött az ajtót. Ledobta a táskáját az asztalra, és hanyatt dőlt azon a díványon, amin jobb napokon a páciensei szoktak feküdni, bizonyos relaxációs gyakorlatok alkalmával. Most ő is lehunyta a szemét, és megpróbálta végigfuttatni magában az elmúlt napok eseményeit, de ebbéli elmélyüléséből egyszer csak kopogás riasztotta föl.
– Valami baj van? – dugta be a fejét az asszisztense az ajtón.
– Baj az mindig akad ezen a csúf árnyékvilágon, Ágika. Ha nem így lenne, akkor a mi munkánk is feleslegessé válna – jegyezte meg bosszúsan Ákos.
– Tudok valamit segíteni, főnök? – próbálkozott tovább az asszisztens.
– De még mennyire! – harsant nyomban a válasz. – Elsősorban próbálja végre megjegyezni, hogy nem szeretem, ha főnöknek szólít. Másodsorban pedig haladéktalanul szüntesse be a tüsténkedést, mert ha az elkövetkező egy órában nem sikerül összeszednem magam, akkor a fél tízes pácienst már én leszek kénytelen lemondani.
Az ajtó csöndesen becsukódott, s eltűnt mögötte az eleddig csak aggódó, de most már meg is bántott asszisztens. A következő percben pedig Ákos egyszeriben elkezdte mintegy kívülről szemlélni önmagát.
„Honnan a csudából ragadt rám ez a pikírt és kiállhatatlan stílus?” – kérdezte önmagától. – „Miféle ostoba póz ez? Lehetséges, hogy Magdival is így viselkedem újabban? Ilyen gúnyos és fölényes vagyok? Ezért van az, hogy egyre nehezebb megtalálnunk a közös hangot?”.
Amikor egy autószerelőnek elromlik a kocsija, akkor még véletlenül sem fordul a kollégájához, hanem magától értetődő természetességgel fekszik be az autója alá, és megszereli. Amikor egy órás mesternek rosszalkodni kezd az órája, akkor komótosan szétszedi a szerkezetet, megkeresi a hibát, és megjavítja. No de mit tesz egy pszichológus, ha magába nézve úgy érzi, hogy elromlott valami benne, ott legbelül?
Nos, ebben az esetben a pszichológus egy olyan kollégájához fordul, akiben megbízik.
Almási Ákos is ezt tette. Néhány perccel azután, hogy Ágika ábrázata eltűnt az ajtó mögött, fölpattant a rendelője díványáról, és sietve tárcsázta az egyik kollégája telefonszámát:
– Mikor tudnánk találkozni, Dezsőkém? Irtó fontos lenne.
Ákos választása nemcsak azért esett Dezsőre, mert barátok voltak, hanem azért is, mert a kollégája ugyanazon kórházban praktizált, amelyikben Magdi is dolgozott.
– Hűha! Úgy hallom, a dolog nem igazán tűr halasztást – jött a válasz a vonal túlvégéről. – Nézd, ma igen nagy szerencséd van velem, mert csak tízre kell bemennem a kórházba. Úgyhogy hamarosan ott leszek a rendelődben.
Alig háromnegyed órával később – nem utolsósorban Dr. Almási Ákos frissen támadt hadarási képességének köszönhetően – tulajdonképpen felvázoltatott a probléma a kolléga számára, Dezsőnek már csak néhány kérdése akadt:
– És mondd csak, azelőtt a nejed sohasem érdeklődött az efféle ezoterikus dolgok iránt?
– Nem vettem észre.
– Nincs valaki a környezetetekben, aki ilyesmivel traktálhatta?
– Egész biztosan nincs. Legalábbis olyan illetőről nem lehet szó, akit mindketten ismerünk.
– Mit is mondtál, hány ilyen könyvet találtál?
– Nem számoltam meg, de legalább harmincat. Kis híján rám borultak, amikor kinyitottam az éjjeliszekrényét.
Dezső az órájára pillantott:
– Azt hiszem, eleget hallottam. – Azzal felemelkedett a székről, de azért még akadt egy megjegyzése: – Remélem, nem veszed rossz néven tőlem, öregem, de ha egy ifjú férj nem tudja, hogy az ifjú felesége milyen témájú könyveket olvasgat, az azért felvet néhány kérdést…
Almási Ákos a füléig pirult, miközben búcsúzkodó kollégája kinyújtott jobbja felé nyúlt:
– Teljesen igazad van – motyogta, és közben hálás volt Dezsőnek, hogy nem fogalmazott ennél jóval erősebben, pedig akár meg is tehette volna, mégpedig joggal.
– Mindenesetre körbeszimatolok a kórházban – nyugtatta meg távozóban a kollégája. – Ha megtudok valamit, nyomban értesítelek.
Nos, ez a bizonyos értesítés nem sokáig váratott magára. Kora délután megcsörrent Ákos telefonja, és a vonal túlvégén Dezső jelentkezett izgatottan a munkahelyéről:
– Mondd csak, öregem, ismersz egy bizonyos Bodzás Fruzsinát?
– Semmit nem mond ez a név nekem – vallotta be Ákos.
– Pedig a feleséged egyik kolléganőjéről van szó. Ő is ápolónő a kórházban.
– Na és?
– Tudod, mit csinál itt ez a Bodzás Fruzsina?
– Gondolom, sebet ápol, ágytálat cserél és infúziót köt be…
– Az addig rendben van, de mit csinál még?
– Jaj, Dezsőkém, ne kelljen már minden szóért könyörögni! Na mondd, mit csinál még?
– Könyvet terjeszt. Úgy bizony! – harsogta Dezső, olyan diadalmasan, mintha csak a Kennedy-gyilkosság rejtélyét leplezte volna le e percben. – Alig negyed órája beszéltem egy medikussal, aki megvette tőle „Az aurád színe elárulja, ki vagy” című művet. Ez a Fruzsina azzal egészíti ki a fizetését, hogy a kollégái meg a betegek között mindenféle kiadványokat népszerűsít. Állítólag tele van az öltözőszekrénye mindenféle könyvekkel, amiket mind-mind eladásra szánva hozott be a kórházba.
