Nem sokkal később kiderült, tévedett. Éjszaka ugyanis arra riadt fel, hogy a felesége az ágy szélén ülve meredten bámulja a televíziót. A képernyőn valamiféle jósnő volt látható, amint éppen kártyát vet.
– Viharfelhőket látok az anyagiak terén – mondta a fekete köpenyes, borzos frizurájú jósnő a betelefonáló nézőnek, mire az egy jajszót hallatott, de mint kiderült, erre semmi szükség nem volt, mert a borzas jósnő máris megnyugtatta:
– Küldök önnek egy pénzmágnes–varázslatot, és minden rendbe fog jönni, meglátja!
Ákos a másik oldalára fordult, és egészen a fülére húzta a paplant, hogy ne kelljen tovább hallgatnia ezt a hátborzongatóan ostoba szöveget.
Amikor másnap délben hazament a munkából ebédelni, Magdi a konyhában tüsténkedett.
– Még nincs kész az ebéd? – kérdezte csalódottan körülnézve Ákos, de a felesége sietve megnyugtatta:
– Már csak annyi van hátra, hogy berántsam a levest, aztán ehetünk is. – És valóban úgy járt a kezében a fakanál, hogy öröm volt nézni.
Ákos azonban egyelőre szakított a látvánnyal, inkább hozzáfogott megteríteni az asztalt, hogy azzal is előrébb lendüljön a közös ebéd ügye. Szakavatott mozdulatokkal dolgozott, mintha csak egy előkelő étterem pincére lenne, mégis, a következő pillanatban kis híján elejtette az egyik mélytányért. Magdi ugyanis bejelentette, hogy szeretne felkeresni egy helyi mágust, aki – természetesen némi készpénzért cserébe – levenné róla a rontást, így már nem kellene többé a rossz álmokkal foglalkoznia. Merthogy ezen álmok beteljesülésének valószínűsége a rontás levétele után nulla százalékra redukálódik – magyarázta lelkesen.
Ákos kezdte úgy érezni magát, mintha egy olcsó horrorfilmben szerepelne, de nem emlékezett, hogy valaha is jelentkezett volna statisztának egy efféle kétes értékű produkcióba. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne mondjon valami népieset, s ehhez azt a módszert vette elő, hogy elszámolt magában tízig. Épp a végére ért a számolásnak, amikor égett szag csapta meg az orrát. Leroskadt az asztal mellé, és szomorúan megjegyezte:
– Látod, drágám, ha a rontás levétele helyett a rántás levételével foglalkoztál volna, akkor nem hagyod a gázon, és nem égeted oda.
Ilyen előzmények után az ifjú Almási házaspár ebédje olyan nyomott hangulatban telt, mint még soha. És az étkezés befejeztével sem volt lehetőség még egyszer átbeszélni a dolgokat, mert Ákost már várta egy páciens, igyekeznie kellett vissza a rendelőjébe.
Este azonban, amikor újra találkozott a feleségével, megpróbált békülékenyebb hangot megütni:
– Kikapcsolnád a tévét, szívem? Szeretnék mondani neked valamit.
Magdi engedelmesen a távkapcsolóért nyúlt:
– Hallgatlak – közölte, de a hangjában még érződött némi sértődöttség.
– Tudod, azt gondolom, hogy az elmúlt napokban nem voltam kellőképpen megértő veled – fogott bele Ákos. – Tisztában vagyok vele, hogy az egészségügy mai állapotában egy ápolónőnek iszonyúan nehéz dolga van, és azt is el tudom képzelni, hogy…
Magdi ezen a ponton gyanakodva közbevágott:
– Remélem, most nem a régi nóta jön, hogy hagyjam ott a munkámat, majd te eltartasz engem!
– Szó sincs ilyesmiről – nyugtatta meg sietve Ákos. – Tudomásul vettem az akkori válaszodat, és tiszteletben is tartom. Mindössze arról akartalak biztosítani, hogy jól tudom, mennyi emberi tragédiával szembesülsz nap mint nap a kórházban, és talán ezért van az, hogy mostanában olyan nyomott a hangulatod, feszült és ingerült vagy, és néha rossz álmok gyötörnek.
– Mintha már tisztáztuk volna, hogy ha néhanapján rosszat álmodom, az nem jelenti ugyanazt, mintha azt mondanám, hogy gyötörnek a rossz álmok – szögezte le Magdi. – Mellesleg pedig van ennek a helyzetnek egy nagyon egyszerű megoldása. Ha gyerekünk lenne, akkor itthon lennék a kicsikénkkel, és nem kellene naponta megmártóznom az egészségügy bugyraiban. Nem lenne nyomott a hangulatom, és nem lennék sem feszült, sem pedig ingerült, nem gondolod?
Ákos most a neje mellé telepedett a kanapéra, és átkarolta a vállát:
– Édes szívem, nagyon jól tudod, hogy nekem is ugyanaz a vágyam, mint neked. Csakhogy én veled ellentétben nem gondolom azt, hogy a vágyaink beteljesüléséhez mindenféle jósnők meg mágusok hókuszpókuszain keresztül vezet az út, nem is beszélve a rontás levételéről, a pénzmágnesről meg a többi falrengető ostobaságról.
Magdi viharsebesen kibontakozott a férje karjaiból, és nekiszegezte a kérdést:
– Szóval szerinted a pénzmágnes is csak egy falrengető ostobaság?
Ákos nagyot sóhajtott. Máris megbánta, hogy ilyen erősen fogalmazott. Semmi kedve nem volt veszekedni, ezért inkább megpróbálta viccel elütni a dolgot:
– Egyezzünk meg abban, szívem, hogy amíg vasból készítik a pénzérméket, addig minden mágnes egyben pénzmágnes is.
A poén nem ült. És a következő pillanatban már Magdi sem. Felpattant a kanapéról, és diadalmasan odavágta:
– Hát tudd meg, hogy a pénzmágnes igenis működik! Magam is ismerek olyat, aki megkapta, mégpedig nem is olyan régen, aztán megnyerte a lottó ötöst. A főnyereményt. Érted? Milliárdokat! Most pedig megyek fürödni. – Azzal a szekrényhez lépett, elővett egy fürdőlepedőt, és leírhatatlan arckifejezéssel elvonult a fürdőszobába.
Ákos még üldögélt egy darabig a nappaliban, maga elé meredve, a kezét tördelve. Addig tördelte a kezét, mígnem észrevette, hogy felmarta a bőrét a keze fején.
– Ideje lenne levágni a körmömet – dünnyögte egykedvűen, és elindult a hálószobába. Keresni kezdte a körömollót, először a felesége éjjeliszekrényén, majd a fiókban, később pedig magát az éjjeliszekrényt is kinyitotta. Ekkor olyan látvánnyal szembesült, ami az eddig történteknél is jobban megrémítette, de kétségtelenül magyarázattal is szolgált jó néhány körülményre…
