Egy csöndes, tavaszi éjszakán egy aprócska, piros autó haladt Szeged kertvárosának egyik kihalt utcáján. Almási Ákos vezette a kocsit, mellette a felesége, Magdi ült. Debrecenből tartottak hazafelé, a szülői házban tett látogatás után, s már mindketten szerettek volna a saját ágyukban pihenni a hosszú út után.
Magdi megpróbálta kinyújtóztatni elgémberedett végtagjait, s közben kissé szemrehányóan megjegyezte:
– Látod, mondtam annak idején, hogy egy nagyobb és kényelmesebb autót is vehettünk volna. Teljesen elzsibbadtam ebben a kényelmetlen ülésben.
– Nézd, szívem, számomra most is ugyanazok a szempontok, mint annak idején, az autó vásárlásakor. A mai világban a biztonság és az alacsony fogyasztás a legfontosabb, márpedig eme két szempontnak a mi kis Piroskánk maradéktalanul megfelel – magyarázta Ákos, majd hozzátette: – Megnyugtatlak, egy nagyobb autóban is elgémberedtél volna már egy ilyen hosszú út végére. Különben is, még néhány utca, és otthon vagyunk. Már csak pár percet kell kibírnod.
Ez utóbbiban bizony tévedett hősünk, ekkor ugyanis egy mellékutcából figyelmetlenül fordult ki eléjük egy biciklis, úgyhogy Ákosnak azonnal a fékre kellett taposnia, és még a kormányt is félre kellett rántania, hogy elkerülje az ütközést.
Magdi ijedten sikoltott fel, amikor látta, hogy a biciklis – megijedve a váratlan fékcsikorgástól – oldalra borul. Szerencsére az út menti virágágyásban landolt a figyelmetlen kerékpáros, így nem esett különösebb baja.
Ákos kipattant az autóból, hogy végképp meggyőződhessen róla, valóban sértetlenül úszta-e meg a kalandot az éjszakai biciklista. Felsegítette a húsz év körüli fiatalembert, még a dzsekijét is leporolta, s közben nem kerülte el a figyelmét a delikvensből áradó pálinkaszag.
– Ez bizony csöppet sem okos viselkedés – korholta mérgesen a póruljárt kerékpárost. – Sötét éjszaka, világítás nélkül, ittasan vezetve kifordulni egy autó elé, nos, ez az álmoskönyv szerint általában nagy felületre kiterjedő horzsolásokkal és csonttöréssel szokott járni.
– Nyugi, nincs semmi bajom – makogta a fiú, Ákost azonban ez a közlemény nem nyugtatta meg végleg, ezért a következő javaslatot terjesztette elő:
– Azt gondolom, célszerű lesz a továbbiakban tolnia a járművét. Mégpedig a járdán. Eszébe se jusson ráülni, mert figyelni fogok, és ha azt veszem észre, hogy újra meg akarja szegni a szabályokat, akkor kénytelen leszek értesíteni a rendőrséget.
A fiú ezúttal nem szólt semmit, de sűrű bólogatással jelezte, hogy egyetért az elhangzottakkal.
Ákos visszaült a kocsiba, és a fél szemét a távolodó fiatalemberen tartotta, de közben azt kellett tapasztalnia, hogy a felesége keservesen sír az anyósülésen. Magához ölelte, és nyugtatni próbálta:
– Semmi baj, szívem, sokkal súlyosabban is végződhetett volna ez a baleset. Mindannyiunknak szerencséje volt.
Magdi azonban nem nyugodott meg, hanem sűrű orrfúvások és szipogások közepette azt hajtogatta:
– Előre láttam. Megálmodtam. Bekövetkezett. És biztosan nem lesz gyerekünk sem.
Ákos most már levette a tekintetét a biciklijét toló fiúról, annál is inkább, mert az befordult az utcasarkon, és döbbenten fordult a feleségéhez:
– Miféle ostobaságokról beszélsz, szívem?
Magdi kifejtette, hogy az imént lezajlott jelenetet nemrég megálmodta. Biciklistől, borulásostól, fékezésestől. Majdnem pontosan így, ahogy meg is történt. De álmodott mostanában még valamit, mégpedig azt, hogy az orvos közli vele, nem lehet gyermeke. Márpedig, ha az egyik álom beteljesedett, akkor hamarosan a másik is valóra válik. Így okoskodott Magdi – már ha lehet az ilyesmit egyáltalán okoskodásnak nevezni –, Ákos pedig egyelőre csak némán pislogott mellette, nem tudván eldönteni, hogy ébren van–e még, vagy egy valószerűtlen, rossz álom mindaz, ami vele történik.
Egy darabig némán meredt maga elé, aztán úgy döntött, okosabb lesz egyelőre semmit se szólni. Majd otthon, nyugodtabb körülmények között. Beindította hát az autót, és hazavezetett.
Fél órával később, már a hálószobában, amikor lefekvéshez készülődtek, óvatosan tapogatózni kezdett:
– Mondd, szívem, mióta kínoznak ilyesféle rémálmok?
– Nem kínoznak rémálmok – jött a szikár válasz Magditól.
– Azokat az álmokat, amikről a kocsiban meséltél, bizony elég bajos lenne nem rémálomként definiálni.
– Ebben igazad van, csakhogy az előző kérdésed nem erre irányult. Azt kérdezted, mióta kínoznak. Ez pedig arra utal, mintha én folyamatosan ettől szenvednék. Szerintem pont ugyanannyiszor álmodom rosszat, mint akárki más.
– Az lehet – ismerte el Ákos –, csakhogy nem mindenki von le olyan következtetéseket egy–egy rossz álomból, mint te.
Magdi most már kezdett ingerült lenni:
– Talán az álomfejtés is a szakterületed? Azt is tanultad az egyetemen, hogy ennyire értesz hozzá?
– Az egyetemen kizárólag tudományos értékű tananyaggal foglalkoztunk – felelte higgadtan, de nem minden célzás nélkül Ákos.
Magdi erre már csak legyintett, és bebújt a takaró alá. Ákos is érezte, fölösleges tovább feszíteni a húrt. Sem a hangulat, sem a neje idegállapota nem alkalmas most értelmes vitára. Így hát ő is lefeküdt, s abban a reményben hajtotta álomra a fejét, hogy másnapig már nem kell ezzel a problémával foglalkoznia.
