– Bőrönddel ment volna a kiállításra? – kérdezte Gergő.
– Hát nem érted? – horgadt föl Janóban a régi harag. – Esze ágában se’ volt utánam jönni. Sőt, nekem azt hazudta, hogy azért nem jön el velem a kiállítás megnyitójára, mert migrén kínozza. Gondolom, alig várta, hogy kitegyem a lábam a házból, gyorsan összecsomagolt, és nekivágott a nagyvilágnak. Csak hát összeakadhatott a szomszédokkal a kapuban, vagy az utcán, és nekik mondania kellett valamit. Főleg arról, hogy hova igyekszik egy nagy bőrönddel. Ezért találta ki, hogy utánam jön Egerbe, és egy pár napot ott fogunk tölteni kikapcsolódásképpen.
Gergő persze mindezt értette, s csupán azért vetette közbe a kérdést, mert már túl régóta hallgatott, és nem szerette volna, ha az a látszat keletkezik, hogy nem figyel oda a festő panaszos szavaira. Kezdte kínosan érezni magát amiatt, hogy folyton csak az öregember beszél, s úgy gondolta, neki is meg kell szólalnia, hogy ne öltsön afféle kihallgatás, netán számonkérés jelleget a dolog, mert félő volt, hogy Janó újra elhallgat és magába zárkózik. Így hát feltett egy újabb kérdést, amire viszont már valóban nem tudta magától a választ:
– Úgy vélem, azon a bizonyos első estén nem derülhetett ki, hogy a felesége hova és mi okból távozott. Nem próbálta keresni, vagy kerestetni például a rendőrséggel?
– Jaj, dehogyisnem! – legyintett nagyot a festő. – Bár az is igaz, hogy egy idő után már egyáltalán nem kellett a rendőrségre mennem, jöttek azok maguktól is. Százszor egymás után kifaggattak, és ilyeneket kérdeztek tőlem: Volt-e tudomásom róla, hogy a feleségem ekkor meg ekkor jegyet váltott a Malév frankfurti járatára? Milyen értékeket vitt magával? Mennyi készpénz volt nála? Magához vett-e olyan festményt vagy egyéb műkincset, ami az állam tulajdonát képezi? A disszidálását megelőzően tartott-e kapcsolatot valamely imperialista ország állampolgárával?
Az Almási fiú, aki a rendszerváltozás idején még kisgyerek volt, láthatóan semmit sem értett a történet ezen fejezetéből, és ezt hamarosan Janó is észrevette.
– Úgy bizony – bólogatott –, ha hiszed, ha nem, egy idő után már én éreztem gyanúsítottnak magam. Be is vonták az útlevelemet, nem utazhattam többé sehová. Ja, kérem szépen, harminc évvel ezelőtt, az átkos rendszerben még nagyon más idők jártak…
– Ez tényleg elképesztő – csóválta a fejét az Almási fiú.
– Azóta egyedül vagyok, mint az ujjam – folytatta csöndesen a festő. – Elvesztettem a feleségemet, pontosabban azt a nőt, aki a feleségemnek hazudta magát. Elvesztettem a legjobb barátomat. És mivel heteken keresztül kijárt hozzám a rendőrség, sokáig senki nem mert szóba állni velem a faluban. Csak a postással meg a boltos kisasszonyokkal válthattam pár emberi szót. Esténként a tévét bámultam, és ittam a boromat, amíg volt. Annyit ittam, hogy a sok kínzó gondolat között végre el bírjak aludni. Délelőttönként meg festettem, de már én is éreztem, hogy nem vagyok a régi. Már az ecset sem állt úgy a kezemben, mint azelőtt. Az új képeimet alig-alig tudtam eladni, akkor is csak aprópénzt kaptam értük. Épp csak annyit, hogy éhen ne haljak.
Gergőt most egyáltalán nem a festészettel kapcsolatos kérdések érdekelték, sokkal inkább az emberi vonatkozások:
– Komolyan mondja, hogy nem akadt az egész faluban egyetlen ember sem, aki megkérdezte volna, mi van magával? – kérdezte hitetlenkedve.
– De, akadt – ismerte el az öregember. – Sokszor eljött a plébános, de soha nem nyitottam kaput neki. A leveleire sem válaszoltam, sőt, nem is olvastam el őket. És aztán… aztán jött még valaki… becsengetett valaki, aki… – Janó szavai egyre jobban akadoztak, míg végül teljesen elapadt a mondandója. Nem úgy a könnyei. Az emlékektől meggyötört festő újra keserves zokogásban tört ki.
