Ekkor váratlan és meglehetősen kellemetlen dolog történt, de ez a dolog alapvető fontossággal bírt a későbbiekre nézve. A kuvasz – talán azért, mert hallotta a gazdája ingerült hangját – hirtelen kidugta a pofáját a kerítésen, és belekapott Gergő kezébe. Az Almási fiú fájdalmasan szisszent fel, hátrébb ugrott, s még a nagyapja naplóját is kiejtette a kezéből. Közben Janó rárivallt a kutyára:
– Mit csinálsz, Ördög? Takarodj a helyedre! – harsogta, és a kutyája felé csapott, de nem találta el, mert addigra az eb már fülét-farkát behúzva oldalgott a hátsó kert felé.
Az öregember kinyitotta a kaput, és odalépett Gergőhöz. Már sokkal békülékenyebb hangon szólt hozzá:
– Mutasd a kezed, fiam!
– Remélem, be van oltva a kutyája – sziszegte Gergő.
– Nyugodt lehetsz, nem fogsz megveszni – vigyorodott el Janó, amikor látta, hogy egyáltalán nem súlyos a sérülés. – Gyere be, megmutatom az oltási bizonyítványt. Meg lekezeljük a mancsodat is valamivel – biztatta a fiút.
Gergő fájdalma egy pillanat alatt szertefoszlott. Úgy lépett be a kapun, mintha valami szentély küszöbét lépné át, s furcsa volt bevallania magának, de ekkor már szinte hálás volt Ördögnek, amiért belemart.
Odabenn különös szag és meglehetősen nagy rendetlenség fogadta. Úgy vélte, a ház legnagyobb szobájában lehetnek most. Mindenfelé állványok, vásznak, befejezetlen festmények és egyéb festőalkalmatosságok. Körbenézett, hova tudna leülni, de egyelőre tanácstalan volt. Janó odalépett egy kopott fotelhez, és kidobálta belőle az összetekert rajzlapokat és egyéb holmikat, aztán intett:
– Na, ide leteheted magad. Mindjárt hozom a sebbenzint.
Egy fiókos szekrényből apró üvegcsét és egy darab vattát kotort elő, aztán lekezelte a Gergő kézfejét borító horzsolásokat.
Az Almási fiú feljajdult.
– Ne siránkozz, mint valami anyámasszony katonája, szorítsd össze a fogadat! – biztatta az öregember.
– Nem a sebem fáj, Janó bácsi – magyarázta Gergő. – Eszembe jutott, hogy odakinn elejtettem a naplót, és a nagy összevisszaságban elfelejtettem fölvenni.
A festő a zsebébe nyúlt:
– Még szerencse, hogy én nem felejtettem el. Itt van a nagyapád naplója.
Előhúzta a megsárgult fedelű könyvecskét, de érdekes módon nem adta oda a vendégnek, hanem belelapozott.
– Olvassa csak el – noszogatta Gergő, de Janó csak a fejét csóválta.
– Nem menne az nekem – vallotta be.
– Pedig szembe kellene már végre nézni a dolgokkal – jegyezte meg csöndesen az Almási fiú.
– Nem erről van szó. Nem látok már olvasni. Öreg vagyok, a szemem rossz, ezek az apró betűk kifognának rajtam.
– Még olvasószemüveggel is?
– A múlt héten tört össze, pénzem meg nincs másikra – magyarázta Janó. – Talán a jövő héten, ha megjön a nyugdíj.
Csönd telepedett a helyiségre. Gergő csak nagy sokára merte felajánlani:
– Akarja, hogy felolvassak magának?
Janó sokáig nem válaszolt semmit, csak nézte, nézte a fiú arcát. Aztán bólintott, és átadta a naplót. Ő maga pedig a szoba túlvégében csinált helyet magának, és letelepedett a cserépkályha mellé.
Gergőnek össze-vissza cikáztak a gondolatai. Vajon melyik nap krónikájával kellene kezdeni? Mindjárt bele a közepébe? Vagy indítson az elején?
Aztán megtalálta a megoldást. Azzal a nappal kezdett, amikor a nagyapja leírja, hogyan mutatta be neki a legjobb barátja a jövendőbelijét. Hosszú, lelkendező mondatok következtek, bennük volt minden szeretet és minden öröm, amit a hajdani Kincses Árpád a barátja iránt, illetve a barátja sorsa iránt tanúsított. Gergő egyre jobban belelendült a történet ismertetésébe, ám egyszer csak keserves zokogás hasított bele a felolvasásba.
