Gergő igen sokat töprengett Imre atya szavain, amelyekkel pár napja bocsátotta útjára őt a paplakból. Volt, hogy eközben kissé elszégyellte magát, az is megesett, hogy néha egészen büszke volt magára, de ami a legfontosabb: végül megszületett a fejében az elhatározás. Igenis, Janónak meg kell tudnia az igazat, akármilyen fájdalmas is lesz.
A következő napokban sokszor vezetett az útja Janó házáig. Igaz, a kerítésen belülre sosem jutott, és a ház lakóját sem látta egyszer sem. Viszont az öreg házőrzővel sikerült összebarátkoznia, köszönhetően annak, hogy rendszeresen hozott számára hol egy csirkecsontot, hol egy darabka szalonnabőrt. Az ily módon lekenyerezett kuvasz már nemhogy nem fogott vad csaholásba, ha Gergő jöttét látta, hanem korát meghazudtoló fürgeséggel nyargalt a kerítéshez, és felágaskodva, türelmetlenül várta új barátját.
Gergő később bosszankodott is ezen, s az egyik alkalommal, miközben átnyúlt a kerítésen, hogy megvakargathassa az öreg kuvasz bozontos üstökét, így korholta a jószágot:
– Hallod-e, Ördög, te aztán alaposan keresztbe tettél nekem. Eddig, amikor megugattál, legalább volt némi reményem, hogy előbújik a gazdád. De most, hogy így összebarátkoztunk, erre már semmi esély.
A kuvasz egyetlen mordulással sem válaszolt, Gergő viszont továbbra is hangosan gondolkozott, s így vigasztalta magát:
– Persze az is lehet, hogy amikor megugattál, a gazdád mindig kilesett az ablakon, s épp azért nem dugta ki az orrát a házból, mert látta, hogy már megint én téblábolok itt. Márpedig valami miatt igencsak el akarja kerülni a társaságomat ez a te Janód, öregfiú!
– Tán csak nem beszél kend az állatok nyelvén?! – harsant fel egy rekedtes hang oldalról, a sövény felől.
A dolog annyira váratlan volt, hogy nemcsak Gergő, de még a kuvasz is megrezzent egy pillanatra.
– Vagy tán bolond maga, hogy egy kutyával akar beszélgetni? – folytatta a találgatást Janó, mivel természetesen ő maga volt a rekedtes hang tulajdonosa.
– A múltkor még tegezni tetszett – nyögte ki az Almási fiú, mert hirtelen semmi más nem jutott eszébe.
– Na és akkor mi van?
– Semmi különös, csak arra gondoltam, hogy a múltkor talán azért tegezett, mert haragudott rám valamiért. Viszont, ha már nem tegez, akkor nyilván nem is haragszik rám.
– Te afféle csavaros eszű városi ficsúr vagy, ugye? – horgadt fel Janó, s Gergő bosszankodva tapasztalta, hogy az öreg festő már megint tegezésre váltott.
– Nem vagyok már sem városi, sem ficsúr – felelte csöndesen. – Magával akarok beszélni egy igen fontos dologról.
– Nofene! Aztán miféle közös témánk lehet nekünk?
Gergő a zekéje alá nyúlt, és elővette a belső zsebéből a nagyapja naplóját.
– Ezt nemrég találtam nagyapám ládikájában. Elolvastam, és igencsak érdekes leírásokra bukkantam benne. Érdemes volna magának is belenézni, hátha találna benne néhány olyan tényt a régmúltból, ami alapján átértékelhetne pár dolgot.
Janó egy darabig mereven bámulta a megbarnult paksamétát, majd a földre köpött és sarkon fordult.
– Beszélgess csak tovább a kutyámmal – javasolta elmenőben. – Azt még hátha érdekli, amit mondani akarsz.
Gergőnek elszorult a szíve. Megijedt, hogy többé soha nem lesz alkalma az öreg festővel beszélni. A következő pillanatban pedig fel is fortyant, s utánakiáltotta a konok házigazdának:
– Tán csak nem fél beleolvasni, Janó bácsi? Mondja, mitől retteg ennyire? Miért fél szembenézni a múlttal?
Az öregember már csaknem a ház ajtajánál járt, de most megtorpant. Álldogált egy darabig, mintha gyökeret eresztett volna, aztán lassan megfordult, és visszament a kerítéshez. Az arcán a feldúltság minden jelét felvonultatta, és a hangja sem volt már olyan rekedt, amikor odakiáltotta az Almási fiúnak:
– Engem senki ne merjen gyávának nevezni, mert megjárja!
