Gergő annyira elgondolkodott, hogy már nem is emlékezett, mióta álldogál a sarkig tárt ablak előtt. Egyszer csak azt vette észre, hogy minden ízében remeg, de nem tudta eldönteni, hogy a hideg vagy az idegesség miatt. Mindenesetre becsukta az ablakot, és visszabújt az ágyba, hogy tovább folytassa a napló olvasását. Néhány kérdésre még szeretett volna választ kapni, és remélte, hogy nagyapja sorai között megtalálja.
A következő naplóbejegyzés egy héttel későbbi dátum alatt keletkezett. Úgy látszik, nagyapó annak idején egészen november huszadikáig nem volt képes tollat venni a kezébe. Utána azonban ezt írta:
Ma találkoztam Janóval az utcán. Kereken egy hét telt el az összeveszésünk óta, és azóta nem beszéltem sem vele, sem Zsuzsával. Sőt, senki mással sem, mert még a feleségemnek sem mertem a történtekről mesélni. Persze feltűnt neki, hogy napok óta levert vagyok, és nem tudom, meddig leszek képes a legátlátszóbb kifogásokkal elterelni a figyelmét az igazságról, elvégre nincs az az időjárási front, ami ilyen hosszan tartana.
Szóval, ma összeakadtam Janóval a főutcán. Vásárlásból tartott hazafelé, nagy szatyorral a kezében. Amikor meglátott, úgy tett, mintha nem vett volna észre, de én megállítottam, és azt mondtam, beszélnünk kell.
– Nincs nekem veled miről beszélni. – Ennyit válaszolt, de én nem hagytam továbbmenni.
– Miért nem hiszel nekem, János? Mi okom lenne, hogy hazudjak?
– Honnan tudjam én azt? Engem még nem árult el senki. Én se árultam el senkit. Honnan tudjam, hogy kiben mi játszódik le ilyenkor?
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy elárultalak. Én a javadat akarom. A legjobb barátod vagyok.
– Csak voltunk barátok.
– Lehet, hogy most dühös és csalódott vagy, de elhiheted, hogy magam is az vagyok. És csak a jó szándék vezérel akkor, amikor figyelmeztetlek, hogy ha valaki egyszer becsap, az meg fogja tenni máskor is.
– Jó, hogy mondod! Igazán rendes tőled, hogy figyelmeztetsz. Pont ezért nem fogok veled többet szóba állni, hogy ne csaphass be még egyszer.
– Gúnyolódj csak, ha akarsz, én nem bánom, de ígérd meg nekem, hogy legalább egyszer végiggondolod: mi van akkor, ha én mondok igazat, nem pedig Zsuzsa?
– Mi oka lenne, hogy hazudjon?
– Azt neked kell kiderítened. Ez most életed legfontosabb kérdése, hát nem érted? Össze akarod kötni valakivel a sorsodat, akiről azt sem tudod, milyen ember valójában. Nekem pedig kötelességem, hogy szóljak, mert egy barátnak ezt kell tennie. Én ugyanis már tudom, hogy legalább egyszer hazudott neked az a nő.
Ledobta a szatyrot, aztán megragadta a kabátom gallérját mindkét kezével, és szinte fojtogatni kezdett:
– Na idefigyelj, Árpád! Ne merd még egyszer a szádra venni Zsuzsa nevét, megértetted? Azt hiszed, nem tudom, honnan fúj a szél? Féltékeny vagy ránk, féltékeny vagy a boldogságunkra, és irigy vagy, hogy végre én is találtam magamnak valakit, akivel szeretjük egymást. Mindent megpróbálsz, hogy elválassz minket, és ezért még ilyen bődületes hazugságokra is képes vagy. Ha azt hiszed, hogy ez jelenti a barátságot, hát nagyon tévedsz! Most pedig állj félre az utamból, egyszer és mindenkorra!
Ahogy most visszagondolok a pár órával ezelőtt történtekre, meg kell állapítanom, hogy ha nem szorongatja annyira a grabancomat, hogy levegőt se kapjak, akkor sem tudtam volna megszólalni. Ez a dühödt monológ még annál is döbbenetesebb volt számomra, mint amikor Zsuzsa a szemembe hazudott. Azelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy a legjobb barátom ilyen gondolatokat forgasson a fejében velem kapcsolatban. Még hogy én féltékeny vagyok a boldogságára? Pláne irigy? Hát már elfelejtette, mennyire örültem, amikor bejelentette, hogy egybekelnek? Különben is, mire lennék irigy több évtizedes boldog házassággal a hátam mögött?
Kezd olyan lenni ez az egész, mint valami lidérces álom, de félek, ebből nem lesz egyhamar felébredés…
