Gergő hosszú percekig döbbenten ült a konyhaasztalnál, és még akkor is a sírva távozó nagymamája után bámult, amikor ő már rég eltűnt a szobája ajtaja mögött.
Az Almási fiú számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Most már végképp eltökélte, hogy bármi is legyen, ennek a rejtélynek a végére fog járni. És ha ehhez nemcsak a nagypapája naplóját kellene elolvasnia, hanem egyiptomi hieroglifákat megfejtenie, hát úgy érezte, arra is készen áll.
Természetesen nem szándékozott a nagymamája érzékenységét megsérteni. Egyelőre fogalma sem volt, miért kérte tőle Nagyika azt, amit kért, de tiszteletben tartotta a titoktartásra vonatkozó kívánságát. Így hát azt is elhatározta, hogy csak akkor veszi magához a naplót, amikor egyedül lesz otthon.
Ez a pillanat csak napok múlva jött el, és ezeket a napokat nem volt könnyű átvészelnie Gergőnek. Sem a munkájára, sem bármi másra nem tudott odafigyelni igazán. Egyre csak azt leste, mikor hagyja el a nagymamája a házat.
Aztán, az egyik délelőtt Nagyika elment az orvoshoz gyógyszert felíratni. Gergő pedig végre bemehetett a tisztaszobába, és újra felnyithatta a titokzatos ládikót. Magához vette a naplót, és egyelőre elrejtette a saját ágyában, a párnája alatt. Érdekes módon most, hogy a kezében volt a kincs, a türelmetlensége valamiféle furcsa félelembe csapott át.
– Majd este, lefekvés után kezdem el olvasni, most vár a munka – biztatta magát, de közben érezte azt a különös, ijesztő, gyomorszorító érzést, ami a hatalmába kerítette.
Lefekvés után előhúzta a naplót a párnája alól. Meglepve tapasztalta, hogy kissé remegő kézzel lapozza fel azt a dátumot, amire annyira kíváncsi volt:
Október 12.
Ma elkészültem a házi oltárral. Azon frissiben át is vittem Janó barátomhoz, hogy mihamarabb elkezdhesse feldíszíteni képekkel.
Az én derék barátom csak annyit jegyzett meg: „Még hamar sikerült összeeszkábálnod!” No persze, nem sértődtem meg. Sőt, egyenesen megijedtem volna, ha valami dicsérő szót mond, hogy tán nem bántja-e valami betegség. Mi ugyanis mindig ugratjuk egymást. Én sem neveztem még soha másnak a képeit, mint mázolmánynak.
Mindenesetre láttam a tekintetében az elismerést, és ez a néma dicséret nekem épp elég volt. Sőt, szinte láttam a szemén, hogy máris megihlette a művem, és már az jár a fejében, milyen kompozíciókkal fog életet lehelni a natúr fába. Magára is hagytam, mert tudom, hogy az ihletett pillanatokban nem szereti, ha bárki tanúja az alkotás folyamatának. Búcsúzóul azért még megkérdeztem tőle, hogy mibe fognak kerülni a festmények, de olyan haragos lett az arca, hogy jobbnak láttam kislisszolni a házból, mielőtt merő tréfából a fejemhez vágja az ultramarinkék festékes tubust.
Gergő fölpillantott a naplóból, és egy darabig értetlenül meredt maga elé. Ha ezek a barátok mindig is így ugratták egymást, akkor végül miféle bántó megjegyzés vezethetett a sírig tartó haraghoz?
Most már egyre türelmetlenebbül falta a sorokat:
Október 13.
Ma nálunk járt Zsuzsika, Janó barátom jövendőbelije. Az asszonyok valami receptről diskuráltak a konyhában, magukra is hagytam őket, de Zsuzsika aztán utánam jött a műhelybe, és megmutatta a varródobozát, amit javításra hozott, mert elvásott a pántja.
Kihasználtam az alkalmat, és odaadtam Zsuzsikának azt az ötezer forintot, amit az esküvőjükre szántam. Elmagyaráztam neki, hogy azért az ő kezébe adom, mert ismerem Janót, soha nem fogadna el tőlem pénzt a képeiért, én viszont nem kívánhatom ingyen. Az esküvő pedig pont kapóra jött, így tehát nászajándéknak is felfoghatják.
Mostanában különben is tele vagyok megrendelésekkel, jól megy a műhely, hát miért ne segítsek a legjobb barátomnak, amikor ő éppen új életet akar kezdeni, és végre családot alapít?
Gergő megpróbálta elképzelni, mekkora összeg lehetett az a bizonyos ötezer forint a nyolcvanas években. Viszonyítási alapok után kutatott, de mivel a szemét amúgy is elfárasztotta már a nagyapja apró betűinek olvasása, hát hamar elnyomta az álom, a naplóval a kezében.
