Gergő szerfölött felbosszantották a történtek. Egész végig, amíg a paplakhoz ért, az összes útjába kerülő kavicsot jó messzire elrúgta, de ez sem csillapította a dühét.
– Mitől vagy ilyen zaklatott, fiam? – kérdezte Imre atya, mire Gergő részletesen elmesélte, miféle kalandban volt része a falu szélén, az utolsó porta előtt.
– Főzök egy kis herbateát, az majd csillapítólag hat a felzaklatott idegeidre – mondta a plébános.
– Pártolom az ötletet – fújtatott nagyot az Almási fiú. – Magam is úgy érzem, hogy mindjárt felrobbanok a méregtől. De azt még inkább megköszönném, atyám, ha végre fellebbentené a fátylat erről a titokról, és megtudhatnám végre, miből táplálkozik ez az engesztelhetetlen gyűlölet, ami ezt az öregembert fűti.
Amikor a plébános visszatért a konyhából, Gergő semmivel sem lett okosabb.
– Szívesen elmondanám, fiam, de ugyanúgy nem tudok róla semmit, ahogy te – kezdte az elbeszélést Imre atya. – Amikor ide kerültem a faluba, még legendák keringtek nagyapád és Janó barátságáról. Nem is sejtettem, hogy hamarosan papi hivatásom egyik legnagyobb kudarcával fogok szembesülni. És ennek lassan már harminc éve…
A plébános nagyot kortyolt a forró teából. Látszott rajta, hogy nehezére esik a visszaemlékezés.
– Egyik napról a másikra történt. Egyszer csak híre ment, hogy Janó és a nagyapád összevesztek, és nem hajlandóak szóba állni egymással. Mindenki azt hitte, hogy múló állapot, hogy egyszer elmúlik a harag, akármi is táplálta, és kibékülnek, ahogy két derék, értelmes férfiemberhez illik. Senki nem gondolta volna, hogy ez a harag a sírig fog tartani…
– De hát miért hagyták, hogy így legyen? – fakadt ki Gergő.
– Azt hiszem, amit földi halandó megtehetett értük, azt megtettük. Jómagam is és mások is – jelentette ki Imre atya.
Gergő értetlenül csóválta a fejét:
– De hát nem azt mondta az előbb, atyám, hogy papi hivatásának ez az egyik legnagyobb kudarca?
– Ezt mondtam, és ezt most is tartom. De a lelkiismeretem ettől még tiszta. Ami lehetséges volt, azt megtettem. Össze sem tudom számolni, hányszor próbáltam a lelkükre beszélni. Nagyapádnak is, Janónak is. De azt kell mondjam, azóta sem találkoztam két ilyen kemény fejű, konok emberrel. Janó például egy idő után, ha csak belekezdtem a témába, egyszerűen faképnél hagyott. Nem tűrte el, hogy egyáltalán szóba hozzam a dolgot. Utána levelet írtam neki, de szerintem elolvasatlanul kidobta, vagy tán még a tűzre is vetette.
– És nagyapám?
– Vele sem boldogultam – ismerte el a plébános. – Ő ugyan nem volt olyan udvariatlan soha, mint a hajdani barátja. Ha mondtam valamit, meghallgatott. De valahogy az volt az érzésem, nem jutnak el hozzá a szavaim. Mert nem is akarja, hogy eljussanak. Emlékszem, egy alkalommal, amikor nálatok jártam, és hosszasan magyaráztam nagyapádnak, miszerint az élet nem elég hosszú ahhoz, hogy egy barátunkra megharagudjunk, ő egész végig egy árva szót sem szólt. Aztán, amikor elhallgattam, annyit kérdezett, hogy kérek-e egy pohár bort… Én persze nem kértem, mert úgy éreztem, épp elég keserű a szám íze anélkül is. Amikor elbúcsúztunk, és én átvágtam a kerten, egy percre megálltam a rózsabokor előtt, ami a kapu mellett pompázott. Tisztán emlékszem, mi járt a fejemben akkor. Azt gondoltam, hogy ha az elmúlt órában a rózsabokorhoz beszéltem volna, annak is több foganatja lett volna, mert ékesszólásom nyomán valószínűleg szebb virágokat hoz.
Gergő sötéten nézett maga elé, és csendben emésztgette az elhangzottakat. Aztán, mint valami nyomozó, újabb kérdéseket tett föl:
– Történt valami akkoriban? Bármi, aminek köze lehetett az összeveszésükhöz?
– Mire gondolsz?
– Tudom is én… valami olyan eseményre, ami szokatlan volt a falu életében. Vagy akár tágabb értelemben. Valamire, ami megoszthatta őket. Amiről nem ugyanaz volt a véleményük – magyarázta Gergő, aztán saját maga kezdett találgatni: – Lássuk csak, mikor is történt mindez… a nyolcvanas évek eleje, közepe… Mi zajlott akkor a világban? Ott volt például a Los Angeles-i olimpia, amit az úgynevezett keleti blokk bojkottált…
– Örülök, hogy ilyen tájékozott vagy a közelmúlt történelmének kérdéseiben, de hidd el, semmiféle ilyen esemény nem játszhatott közre – jelentette ki Imre atya. – A két jó barát azelőtt is sokat vitatkozott politikáról, sportról, meg sok minden másról is, de az, hogy valamiben nem voltak egy véleményen, nemhogy kerékkötője nem volt a barátságuknak, hanem ez volt az, amitől igazán élvezték egymás társaságát. Imádtak beszélgetni, alkalmasint vitatkozni, vagy akár ugratni egymást, és az ilyesmi sohasem vezetett megorroláshoz.
– És mi a helyzet a magánéletükkel? – ütötte a vasat tovább Gergő. – Mármint az akkori magánéletükkel.
A plébános töprengeni kezdett:
– Ha jól emlékszem, Janó nem sokkal később nősült meg. De kizártnak tartom, hogy ennek bármi köze lett volna a történtekhez.
Az Almási fiú egy pillanatra elcsodálkozott:
– Janó öreg fejjel akkor nősült meg?
– Hogyhogy öreg fejjel? – Most Imre atyán volt a csodálkozás sora. – Te magad mondtad az imént: a nyolcvanas évek elejéről-közepéről beszélünk. János akkoriban alig múlt negyven. No persze, tudom én, hogy a magadfajta suhancok számára már mindenki öreg, aki akár csak egy pár évvel is idősebb nála – mosolyodott el a plébános.
