Vasárnapi ebédek #434

– Hogy érti ezt, atyám? – kérdezte meglepődve Gergő.

A plébános hallgatásba burkolózott. Úgy festett az Almási fiú számára, mintha Imre atya keresné a legmegfelelőbb szavakat, pedig az atya azon vívódott magában, hogy beszéljen-e a dologról fiatal barátjának, avagy sem.

A dilemma hamarosan magától is megoldódott, tudniillik ekkor újabb vendég érkezett a paplakba, és az idegen előtt Gergő semmiféleképpen nem szerette volna faggatni Imre atyát. Így hát elbúcsúzott, és elindult hazafelé.

Útközben azzal vigasztalta magát, hogy majd a nagymamáját fogja otthon kifaggatni, ki is ez a titokzatos Janó. Aztán hirtelen megállt, és a homlokára csapott:

– De hiszen nem faggathatom ki Nagyikát, mert akkor rögtön megtudja, hogy kinyitottam a ládát és beleolvastam a naplóba! – jajdult fel félhangosan, aztán körülnézett, nem lett-e valaki tanúja az önkéntelenül kibuggyant szavaknak.

– Tényleg nem vág ma valami gyorsan az agyam – dünnyögte magában. – Holnap megmondom Imre atyának, hogy a dupla adag teája csak tíz percig használt, aztán huss, odalett minden hatása.

Mire hazaért, arra jutott, valahogy mégiscsak megpendíti a nagymamája előtt a témát, és megpróbál a lehető legnagyobb óvatossággal eljárni.

Nem is gondolta, milyen egyszerű dolga lesz, otthon ugyanis a nagymamája azzal fogadta, hogy leesett egy kép a falról.

– Kilazulhatott a szög már régebben – magyarázta Nagyika –, és amikor kinyitottam az ablakot, olyan huzat kerekedett, hogy a következő pillanatban már csak az üvegcsörömpölést hallottam.

– Semmi vész – nyugtatta meg Gergő. – Holnap megjavítom a keretet, aztán elviszem a képet az üvegeshez… Apropó! Ki festette ezt a képet? Valami helyi illetőségű májsztró?

– Apádékat kérdezd – jött a válasz. – Tőlük kaptuk a képet, jó húsz évvel ezelőtt. Biztosan Debrecenben vásárolták.

– Biztosan – bólogatott Gergő. – Pedig azt hittem, helybéli festette. Beszélik az emberek, hogy lakik itt a faluban is egy jókezű mester, valami Janónak hívják…

Nagyika gyanakodva húzta össze a szemöldökét:

– Mit akarsz te attól az embertől?

– Én ugyan semmi különöset – nyelt nagyot Gergő –, csak hát, ahogy elnézem, az üvegszilánkok felsértették a vásznat több helyen – mutatta a pórul járt festményt a nagymamájának. – Nem ártana restaurálni. Kész szerencse, hogy egy festő is lakik ebben a kis faluban.

– Az – bólintott Nagyika. – Kész szerencse! – Azzal elvonult a szobájába, és ki sem dugta az orrát vacsoráig.

Ekkor Gergő újra megpróbálta szóba hozni a témát:

– Nos, merre lakik az a festő? Elvinném hozzá a vásznat. Hátha nem kér sokat a munkáért.

– Hagyd a csudába – javasolta a nagymamája. – Egyáltalán kitől hallottál te arról az emberről?

– Már nem is tudom – motyogta Gergő. – A kocsmában beszéltek róla valamit a vendégek, de nem értettem pontosan, mert Annára is figyelnem kellett.

– Aztán mit beszéltek róla?

– Csak pár szó lehetett az egész. Nem emlékszem már rá – folytatta a hazudozást Gergő.

– No, az a pár szó is több volt annál, mint amit az az ember megérdemel – zárta le a csevejt a nagymama, aztán elvonult aludni.

Gergő most már alaposan felmérgelte magát. Ugyan miféle megátalkodott, ördöggel cimboráló alak lehet ez a Janó, hogy az égadta világon senki nem mer vagy nem akar róla beszélni? Tán valami átok ül rajta, mint Bagamérin, a közismert fagylaltáruson?

Elhatározta, hogy másnap az első dolga lesz felkeresni a falu végét, ott is az utolsó házat, ahogy Imre atya mesélte. Ha csak kicsit is sejtette volna, milyen fogadtatásban lesz része, bizonyára alábbhagyott volna az elszántsága.