Válaszképpen Imre atya először az egyik ismerőséről kezdett mesélni:
– Ez a férfi nemrégiben felnyitott egy sírt, csak azért, hogy az elhunyt nő ékszereit és egyéb értékes használati tárgyait magához vehesse. Nos, mi a véleményed erről az emberről?
– Hát csak az – vágta oda felháborodottan Gergő –, hogy ennél az alaknál sokkal kisebb gazembereket is fellógattak már a történelem folyamán.
– Csakugyan ezt gondolod? – mosolyodott el Imre atya. – Akkor bizonyára meg fog lepni, hogy ez az illető nekem nemcsak ismerősöm, hanem egyenesen barátom is.
Mi tagadás, Gergőt nemcsak meglepte, de egyenesen úgy megdöbbentette a közlemény, hogy azon nyomban talpra ugrott:
– Hogy micsoda? Az atya ezt a cégéres gazembert még a barátjának nevezi?
– Úgy bizony! – bólogatott nagy bőszen a plébános. – És meg kell mondjam, igencsak megtisztelő számomra a barátsága. Tudniillik korunk egyik nagyszerű tudósáról van szó, egy Európa-szerte híres régészről. Aki többek között azért tárta fel azt a bizonyos sírhelyet, hogy egy több mint ezer éve halott avar nő ékszereit és használati tárgyait bemutathassa a közvéleménynek.
– Így persze egészen más – ült vissza a helyére Gergő, ám még mindig erősen vakargatta a fejét: – De hogy kapcsolódik mindez az én dilemmámhoz, atyám?
Ezúttal Imre atya csodálkozott el:
– Tényleg nem érted? – kérdezte.
– Tényleg nem – bizonygatta Gergő. – Mint az előbbi példából is láthatta, atyám, elég lassan jár momentán az agyam. Hogy fiatalos szlenggel fejezzem ki magam: nem igazán pörgök. Mármint gondolati síkon. Pedig, ha jó formában volnék, már az elején leesett volna a tantusz, hogy csakis egy régészről lehet szó. De annyit rágódtam ezen a dolgon, hogy szinte elzsibbadt a fejem. Egész nap másra sem tudtam gondolni. Tán ez lehet az oka. Ne is kérdezze, hányszor ütöttem ma a kalapáccsal az ujjamra.
– Nem is kell kérdeznem, nagyjából magam is ki tudom következtetni, ha a bal kezed mutatóujjára nézek – mondta a plébános.
Gergő a fotel karfájára pillantott, amelyen bal kezét nyugtatta, és amikor a vöröslő, felduzzadt mutatóujját szemlélte, maga is belátta, hogy nem bonyolult a diagnózis felállítása. Mindazonáltal nem mulasztotta el, hogy elismerő megjegyzést tegyen:
– Magának aztán semmi sem kerüli el a figyelmét, igaz-e, atyám?
A plébános elmosolyodott:
– A hivatásomhoz az is hozzátartozik, hogy kellő figyelmet tanúsítsak felebarátaim iránt. No de térjünk most vissza a gyógynövények témájára. Mindjárt hozok valamit, amitől majd lelohad az a csúnya duzzanat – emelkedett föl a székéből Imre atya, de Gergő utánaszólt:
– Hagyjuk az ujjamat, atyám, megszoktam már az efféle munkahelyi baleseteket. Pár nap, és magától is lelohad a duzzanat – bizonygatta, majd nevetve hozzátette: – Inkább valami olyan gyógyteát hozzon, ami felgyorsítja az agyműködésemet!
A plébános visszafordult az ajtóból:
– Hiába kacagsz, fiam: olyan teám is van!
– No, akkor abból dupla adagot kérek! – szögezte le Gergő, és csak akkor fejezte be a nevetést, amikor a megduzzadt mutatóujját véletlenül hozzáütötte az asztal lapjához.
Imre atya csakhamar egy olyan borogatással tért vissza, ami szinte azonnal hűsítőleg és nyugtatólag hatott a duzzadt mutatóujjra, és Gergő csodálkozva tapasztalta, hogy a fájdalma is percről percre enyhül. Elgondolkodva kortyolta az erős, dupla adag teát, és kisvártatva így szólt:
– Azt hiszem, már értem, hogy mire akart rávezetni, Imre atya. Ha akkor lapozom fel nagyapám naplóját, amikor még él, akkor súlyos vétket követek el. De most, hogy ő már nincs, megismerhetem a hajdani érzéseit, gondolatait, és nem követek el vele bűnt. Sőt, valahol kötelességemnek is érezhetem, hogy a réges-régi terveit megvalósítsam.
A plébános szája szegletében apró félmosoly bujkált, de azért a hangja teljesen komoly maradt:
– Látod, fiam, alig pár kortyot ittál a teámból, és máris megértetted, amit mondtam.
– Ha már itt tartunk – folytatta Gergő – kérdeznék valamit, amit nagymamámtól nem merek megérdeklődni. Tudja, a naplójában nagyapám említést tesz egy bizonyos Janóról, akit a barátjának nevez. A sorokból az derül ki, hogy ezzel a Janó nevezetű emberrel szándékozik képeket festetni a házi oltárhoz. Atyám tudja, hogy ki lehet ez az illető?
A plébános mélyet sóhajtott, és már egyáltalán nem bujkált semmiféle félmosoly a szája szegletében:
– Miért nem akartad a nagymamádat megkérdezni erről?
– Igazából nem mertem. Ez a pontos megfogalmazás – vallotta be Gergő. – Nem tudom, mit szólna hozzá, hogy Nagyapó holmija közt kotorásztam, és még a naplójába is beleolvastam. Úgy vettem észre, a család valamiféle tabuként kezeli a tisztaszobának azt a sarkát, ahol nagypapám ládikája áll… Szóval, tudja atyám, hogy ki ez a Janó?
– Tudom – bólintott szomorúan a plébános.
– Mi a baj? Talán már ő sincs az élők sorában? – szorult el Gergő szíve.
– Ő még él – felelte Imre atya. – A falu végén lakik, a legutolsó házban. De nem vagyok egészen biztos benne, hogy jó ötlet őt felkeresned…
